Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján - Borbély Lajosné

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

A III. évezred küszöbén még mindig aktuális a téma, szükségünk van-e nekünk, súlyosan látássérült embereknek a Braille-írás-olvasás elsajátítására. Miért nem elégséges számunkra az informatikai és egyéb elektronikus segédeszközök-nyújtotta lehetőség? Valóban érdemes készségszinten elsajátítani a pontírást az iskolás korosztálynak és a később látásukat vesztett személyeknek? Beszélgető társam Borbély Lajosné Margó, akivel 2011 óta együtt tevékenykedünk Az MVGYOSZ Braille-bizottságában. Többek között erre a közös munkára való tekintettel tegező formában fogalmaztam meg kérdéseimet.

- Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!
- Egy vas megyei faluból, Gércéről kerültem Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába. Emlékszem, a szüleimtől való elválás nagyon fájdalmas volt. Bár nehéz volt a búcsú, tudtuk, hogy ez volt az egyetlen jó döntés az én szempontomból. A távolság ellenére a kapcsolatunk azonban nagyon szoros és bensőséges maradt. Az anyukám például előbb megtanulta a pontírást, mint én. Hiszen én betűnként haladtam a pontírás elsajátításában, ő pedig eleinte Braille-ábécé segítségével írt nekem. Braille-táblán írta ezeket a leveleket. Mindvégig így leveleztünk, néhány levelét ma is őrzöm. Szerintem, nem sok édesanya van, aki a gyermeke kedvéért megtanulja a pontírást. Fontos volt számomra az, hogy nem kellett másokkal felolvastatnom a leveleit. Egyedüli gyerek voltam, nagyon sokat köszönhetek a családomnak. Az iskolában, ahogy megszoktam a légkört, egyre jobban éreztem magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Alaposan és következetesen megtanították nekünk a pontírást, számolást stb. Igyekeztek minél több tudást átadni, hogy jó alapokkal indítsanak bennünket a gimnáziumba. Igazán hálás vagyok, hogy ilyen kiváló tanáraim voltak a Vakok Általános Iskolájában. Miután befejeztem a 8. osztályos tanulmányaimat, telefonközpontosként kezdtem el dolgozni. Közben esti tagozaton gimnáziumban tanultam tovább. A munkahelyemen nagyon jó barátokra találtam. Ezek a barátságok évtizedeken át megmaradtak, sokukkal ma is tartom a kapcsolatot. Ők később nagyon nagy segítségemre voltak a főiskolai tanulmányaim elvégzésében. Sok-sok tananyag felolvasását köszönhetem nekik.
1973-ban férjhez mentem. Férjem is látássérült. Van egy felnőtt lányom, aki a saját életét éli ma már.
- Hol és hogyan ismerkedtél meg a pontírással?
- A Vakok Általános Iskolájában, átmeneti osztályban kezdtem meg a tanulmányaimat, ott ismerkedtem meg a pontírással. Akkor még Braille-táblával tanultunk írni. Ha jól emlékszem, 6. osztályos korunkban kaptunk Picht-írógépet.
- Emlékszel-e, milyen játékos, fejlesztő vagy előkészítő gyakorlatok voltak a te iskoláskorodban pl. a hatpontrendszerben való tájékozódás megismertetésére?
- A hatpontrendszerben a hatrekeszes doboz segítségével tájékozódtunk, majd gombástáblát, végül szögestáblát használtunk. Ezen raktuk ki a megtanulandó betűk pontszámát. A módszer alapvetően ugyanaz volt, mint ma.
- Működött az iskolában nyomda?
- Igen, volt nyomda az iskolában, ahol kézzel írták át a tankönyveket pontírásba. Volt egy látó diktáló, aki a vak nyomdásznak diktálta a könyveket. Ő fémlemezre írta a szövegeket, arról készült a sokszorosítás. 8. osztályos korunkban volt úgynevezett nyomdaóránk, olyankor átmentünk az iskola épületéből az udvaron keresztül a nyomdába, és ott megtanultunk nyomtatni.
- Jártál-e általános iskolás korodban Braille-könyvtárba? Voltak-e kedvenc olvasmányaid?
- Igen, jártam. Alsó tagozatos koromban főleg meséket, felső tagozatos koromban ifjúsági regényeket olvastam. Akkor még kézzel másolt könyvek voltak a Braille-könyvtárban. Seres Pista bácsi volt a könyvtáros, és szívügye volt a Braille-könyvtár. Szívesen mentünk könyvtárba, mindig kedvesen fogadott minket, és gyakran ajánlott nekünk olvasnivalókat. Gazdája volt ő a könyvtárnak, javítgatta a köteteket, az elhasználódott oldalakat pótolta. Szívvel-lélekkel végezte munkáját, gyerekkoromban is tapasztaltam, de felnőttként, kollegaként is ezt láttam.
- Szeretted/szereted a Braille-írást? Miért?
- A Braille-írás annyira a mindennapjaim része, tulajdonképpen mindennapi szükségletem, hogy nem is gondolkodtam még azon, hogy szeretem-e. Nem is tudok erre a kérdésre így válaszolni. Az asztalomon kéznél van a pontírógép, kezem ügyében van a Braille-tábla, ágyam mellett ott vannak a pontírású könyvek. Teljesen természetes módon, napi szinten használom a pontírást, millió cetlim van, mindent felírok magamnak, jegyzeteket, Braille-feliratokat készítek mindenre. Pontírású címkéket írok a különböző dossziékra, amelyekben a hivatalos iratokat tárolom, a fontosabb fűszerek tartójára, sőt, régebben még a cérnákat is feliratoztam. Az elkészített címkéket beledugdostam a spulniba, s így különböztettem meg pl. a világoskéket a fehértől vagy a feketétől. Mostanában már a különféle kódszámokat, azonosító számkombinációkat is felírom, hogy szükség esetén rendelkezésemre álljanak ezek az adatok. A Braille-karórához is ragaszkodom. Nem tudom pontírás nélkül elképzelni az életemet. Nincs olyan nap, hogy ne használjam!
- A síkírás betűivel mikor és hogyan ismerkedtél meg?
- Először a nagy nyomtatott betűket ismertem meg. Az általános iskolában akkor még volt úgynevezett Klein-gép, ez volt a szülőkkel való kapcsolattartás legelterjedtebb módja. Ennek az eszköznek a használatával írhattunk a szüleinknek levelet. A Klein-féle betűk a síkírásnak megfelelő, nagy nyomtatott betűalakok voltak, amelyek kidomborodtak a papírból. Már tanár voltam, amikor én is megtanultam az Optacon nevű segédeszköz használatát. Könyveket, regényeket nem olvastam Optaconnal, de tanmeneteket és egyéb, rövidebb szövegeket ezzel olvastam. Sokáig használtam a mindennapi feladataim során.
- Hol és hogyan, milyen módszerekkel tanultál tovább? Tanulmányaid során milyen szerepe volt a pontírásnak?
- Gimnáziumban 4 látássérült járt egy osztályba. Pontírógéppel jegyzeteltünk a tanórákon. Ez akkoriban teljesen természetes volt. Senkit nem zavartunk a gépeléssel. Minden tanórán használtuk a pontírógépet, a matematikai feladatokat is így oldottuk meg. A gimnáziumi évek alatt a „21-ben" (ma: Hermina út 21.) laktunk, itt volt a kollégium. A tananyagok felolvasását itt szervezték meg részünkre. A felolvasók szalagokra, kazettákra olvasták fel a tananyagokat. A pontírás használatával minden matematikai, fizikai, kémiai képletet jól meg tudtunk tanulni. Sőt: kémiából érettségiztünk is. Ez nem túl gyakori dolog látássérültek körében.
Az érettségi után a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán tanultam tovább levelező tagozaton. Kétszakos voltam, oligofrén (értelmi sérültek) és tiflo (látássérültek) szakon végeztem. A főiskolai évek alatt Braille-táblával jegyzeteltem, mégpedig nagyrövidírással. Nagy hasznát vettem akkor a Bánó Miklós-féle nagyrövidírásnak. A tananyagok felolvasását nekem kellett megszerveznem. Barátaim olvastak fel kazettára. Rengeteg felolvasnivaló volt, sokszor szorított minket a közeledő vizsgaidőpont. Előfordult, hogy egy vaskosabb könyvet 3 részre is szétszedtünk, és mindenki egy-egy részt olvasott fel belőle, hogy határidőre elkészüljön a felolvasás. Nagyon nehéz volt akkoriban a tananyaghoz jutás megszervezése. Sokat köszönhetek barátaimnak, akik segítettek nekem.
- 38 éven át voltál a Vakok Általános Iskolája tanára. Tulajdonképpen ebben a tanévben kezdted meg jól megérdemelt nyugdíjas pihenőéveidet. Kiknek és mit tanítottál az iskolában? Munkád hogyan és mennyiben kapcsolódott a pontíráshoz?
- 1977-ben szereztem gyógypedagógiai tanári diplomát. Még abban az évben sikerült elhelyezkednem a Vakok Általános Iskolájában. A kollegák szívesen fogadtak, segítőkészek voltak. Többen közülük tanáraim voltak általános iskolás koromban. Már az első tanévben osztályfőnök lettem a kisegítő 4. osztályban, ahol a közismereti tárgyakat tanítottam. A későbbi évtizedek során az óráim többsége is ezen a tagozaton volt, és osztályfőnöki feladatokat is elláttam. (Ezt a tagozatot jelenleg tanulásban akadályozott tagozatnak hívják.) De tanítottam az ép értelműek tagozatán is, sőt osztályfőnök is voltam. Az első évek voltak a legnehezebbek, amikor még kezdő voltam. Idővel egyre jobban belejöttem, és egyre könnyebb lett minden. A 38 évbe nagyon sokféle tantárgy belefért. Az első évtől az utolsó évig tanítottam magyart, rendszeresen matematikát is, sok-sok éven át természetismeretet, történelmet, biológiát stb. Jó néhány éven át úgynevezett rövidírásórákat is tartottam, amelyek keretében a tanulók megismerkedtek a kisrövidírással és a nagyrövidírással is. Természetesen, bármit tanítottam, mindig használtuk az óráimon a pontírású tankönyveket. A gyakorlás, a számonkérés is pontírásban történt, ez volt az oktatás alapja.
A tanári munkámban a tanmeneteimet is mindig először pontírásban készítettem el, amely a kezem ügyében volt a tanítás során; de azután síkírásos formában legépelve vagy később elektronikus formában adtam le. A Braille-tankönyvek készítésébe a kezdetektől bekapcsolódtam, és a pontírású szövegek korrektúráját a mai napig is végzem. A legjobb az volt ebben a 38 éves időszakban, hogy a gyerekek között lehettem, és sohasem éreztem azt, hogy fáradt vagyok közöttük. Szerettem tanítani. Az utolsó percig nem jutott eszembe az, hogy nekem ez már sok. Életem egyik nagy ajándéka, hogy egész életemben azzal foglalkozhattam, amit igazán szerettem.
- Az utóbbi években tapasztaltál-e a tanulók hozzáállásában bármilyen változást a pontírással kapcsolatosan?
- Az alsó tagozatos osztályokban természetes a pontírás használata. Ők még motiváltak. Örülnek, ahogy egyre több Braille-betűt megismernek, egyre több szót, mondatot el tudnak olvasni... De felső tagozaton, igen, érzékeltem változást. Azokban az osztályokban, ahol a számítógép is ott volt a tanulópadokon, előfordult, hogy a gyerekek a pontírás helyett számítógépen akartak dolgozni. Hárították a Braille használatát.
- Arról már volt szó, hogy te mikor, milyen szituációkban használtad/használod a Braille-táblát, pontírógépet. Most arra vagyok kíváncsi, mikor használod a számítógépet?
- A számítógép is napi szinten használatban van nálam. A Braille-táblát, a pontírógépet, a számítógépet is napi szinten használom, mindegyiknek megvan a maga funkciója. Másra használom az egyiket, másra a másikat. Egymás mellett jól megférnek ezek az eszközök, egymást kiegészítik. A számítógépet nagyszerű és életminőséget javító eszköznek tartom. Sok pozitív változást hozott a látássérültek életében. A könyveket ma már én is számítógépről olvasom. Nagy dolog az, hogy az interneten információkhoz juthatunk hozzá. Felsőfokú tanulmányokat folytatni is lényegesen könnyebb ma, mint a régi világban volt. A számítógép egyszerűbbé teszi a tananyagokhoz való hozzáférést. Vitathatatlanul nagy dolog ez, és hasznos minden látássérült ember számára. Megnöveli az információkhoz való egyenlő esélyű hozzáférés lehetőségét a számítógép. A kapcsolattartás is napjainkban sokkal egyszerűbb, és ez milyen jó, milyen nagyszerű.
- Milyen tapasztalataid vannak a Braille-kijelzővel kapcsolatosan?
- Van Braille-kijelzőm. De a számítógépet elsősorban képernyőolvasó szoftverrel használom, a Braille-kijelzőt akkor nézem meg, ha valaminek a helyesírására vagyok kíváncsi, az évszámokat szeretném pontosan megtudni, vagy a szövegből a lényeget kiemelni. Ha jegyzetet készítek, akkor is gyakran ellenőrzöm a Braille-kijelzőn a szöveget. Tehát a kijelző számomra a számítógéphasználatot jól kiegészítő segédeszköz.
- Miért nem elégséges számunkra az informatikai és egyéb elektronikus segédeszközök-nyújtotta lehetőség? Valóban érdemes készségszinten elsajátítani a pontírást az iskolás korosztálynak és a később látásukat vesztett személyeknek?
- Nekem furcsa, amikor ezt a kérdést meghallom. Maga a kérdésfeltevés furcsa, mert mit is kérdezel: szükséges-e a pontírás a súlyosan látássérült emberek számára. Azt gondolom, a vak vagy aliglátó ember számára ez az alap! Nekik ismerniük, használniuk kell a pontírást. Nem értem, hogy hogyan merül fel ez a kérdés a vak emberekkel kapcsolatosan. Hiszen senki sem kérdőjelezi meg, hogy a látó embereknek kell-e tudniuk írni, olvasni. A helyesírás elsajátításához, szintentartásához; a matematikai feladatok könnyebb megértéséhez, áttekintéséhez, megoldásához; a kémiai, fizikai képletek átgondolásához és megtanulásához; az idegen nyelvek megfelelő minőségű elsajátításához egyszerűen elengedhetetlen. Eleve hátrányos helyzetből indul az a súlyosan látássérült, aki nem ismeri érdemben a pontírást. Az, hogy kinek milyen az írása, vagyis az írásképe, helyesírása, az minősíti magát az embert, a látássérült embert is. Így van ez az iskolában is, de a későbbi élet folyamán is. A megfelelő íráskép kialakításában és megtartásában nem a képernyőolvasóval ellátott számítógéphasználaté a főszerep, hanem a pontírásé!
Ma már egyre több gyógyszeres dobozon, de egyéb termékeken is megjelennek pontírású feliratok. Milyen jó, ha a vak ember ezeket el tudja olvasni! Az önállóságát növeli ezáltal. Mekkora hátrány és veszteség ez annak a látássérültnek, aki nem ismeri a pontírást. Én a gyerekemnek például minden este esti mesét olvastam braille-ben. A kötelező irodalmat is együtt olvastuk, ő a síkírású könyvből, én meg a pontírású könyvből. Milyen jó dolog az, hogy a látássérült anya olvasni tud a gyerekének!!! A mesehallgatás is jó, pl. CD-ről, de ezt a közös olvasásélményt mégsem pótolja. A családi nyaralásokra is magunkkal vittük a pontírású mesekönyvet, és esténként ott is olvastam. Sőt, kicsi korában képeskönyveket is „nézegettünk" együtt. Családi segítséggel készítettem a képekhez Braille-feliratokat, egy-egy jellemző mondatot írtam a címkére, pl.: „Maci a málnásban". A képhez tartozó többi részletet megjegyeztem, fejből meséltem el. Két ilyen képeskönyvünk biztosan volt, egy állatos és egy téli témájú. Persze, ezek már nincsenek meg, elhasználódtak az idők folyamán.
- 2011-ben Kuminka Györgyné Anikó (néni) vezetésével megalakult az MVGYOSZ keretein belül a Braille-bizottság. Próbáld meg röviden összegezni a bizottság munkáját. Az elért eredmények közül te mit tartasz fontosnak?
- A Braille-bizottság munkája együttgondolkodáson, közös döntéseken alapul. Nagyon fontos lépés volt a megalakulás, és szükséges volt már a magyar teljesírású pontírás korszerűsítése. Sürgetővé tette ezt a változtatást az a körülmény is, hogy a látássérültek is nagy számban használják a számítógépet, és igény volt arra, hogy a síkírás és a pontírás szabályait egységesítsük. Az oda-visszafordíthatóságot is megcéloztuk, bár ezt teljességgel megvalósítani nem lehet. Néhány új jelet is megalkottunk, mivel ezek hiányoztak a Braille-rendszerből. Természetes az is, hogy vannak, akik üdvözölték a változásokat, és vannak, akik nem örülnek ezeknek. Részünkről ezt tudomásul vesszük, és továbbra is közösen igyekszünk dolgozni a Braille-ügyet szolgálva.
- Megfigyelhető az a tendencia a történelem folyamán, hogy a korszerűbb eszközök fokozatosan kiszorítják a korábbi segédeszközöket, pl. a Braille-táblát háttérbe szorította a pontírógép, most pedig a számítógép nagymértékben előtérbe került. Mi a véleményed erről a tendenciáról?
- Erről már beszéltem: mindegyik eszköznek van létjogosultsága ma is. Mindegyiknek megvan a helye és szerepe a látássérült ember életében, tudni kell, melyiket mikor és miért érdemesebb használni. Nálam ezek szépen megférnek egymás mellett, egyik sem szorította ki a másikat.
- A VGYHE keretein belül évről évre megszervezésre kerül a Bánó Miklós nevével fémjelzett Braille-írás-olvasásverseny. Úgy tudom, rendszeresen részt veszel a zsűrizésben. Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatosan? Milyen tendenciát érzékelsz az évek folyamán?
- Idén volt a tizedik alkalom. Az első évtől kezdve részt veszek benne. Sőt: korábban az MVGYOSZ keretein belül megszervezett Braille-írás-olvasásversenyeken is már zsűriztem. Együtt tevékenykedtem Nyúl Győző és Lak István tanár urakkal. Tehát sok évtizede végzem ezt a feladatot. Igen, tapasztalok változásokat a részvételben. Régebben nagyobb volt az érdeklődés, többen kapcsolódtak be a versenybe. Egyre kevesebb a jelentkező. Néhány éve kiegészült a verseny a „Játék a pontokkal" elnevezésű vetélkedővel, és jelenleg ez a játék a legnépszerűbb a tagtársak körében. De idén, október elején, nagy örömünkre, nagyobb létszámban jelentkeztek a versenyzők, mint az előző években. Újdonság volt az is, hogy a Vakok Általános Iskolájából is jöttek tanulók megméretni tudásukat. Nagyon vártuk őket. Kihívás várt rájuk, hiszen az írás-olvasásversenyen nem teljesírású szöveget kell olvasni, hanem az MVGYOSZ Braille-kiadványaiban használatos úgynevezett kisrövidírást. Az utóbbi években a kisrövidírás jelöléseiben is történtek módosítások. A Vakok Általános Iskolájában azonban ma már nincsen rövidírásóra, így a tanulóknak ezt külön, az őket felkészítő tanárnőtől kellett elsajátítaniuk. Remek részvételük és elért eredményeik mutatta, hogy jól fel tudtak készülni. Igazán nagyon vártuk a fiatalokat, és reméljük, jövőre is jönni fognak.

- Köszönöm szépen a beszélgetést. Ezúton szeretnék gratulálni Neked eddigi munkásságodhoz és az idén méltán elnyert Braille-emlékéremhez.

- Én is köszönöm a lehetőséget.

Bieber Mária

Vakok Világa 2015. november