Vakok Világa 1939. április

Vakok Világa

2. évf. 4. szám

1939. április

a Vakok Szövetsége kiadványa.

felelős szerkesztő: dr. vitéz Kassay Béla

Budapest, 1. Fenyő-u. 7.

telefon: 156 121

postatakarékpénztár: 44744.

pénztáros: Markovits Ernő, Budapest, 7. Wesselényi-u. 2. az udvarban,

telefon: 144 000

kiadóhivatal: „Vakok Világa", Rákoshegy.

A Vakok Szövetsége tagdíja évi két pengő. A Vakok Világa előfizetése tagnak évi 50 fill., nem-tagnak 3p.. Pénz helyett pénztárosunkhoz levélbélyeg is küldhető. Erdélyi olvasóink küldhetnek pénzt Kassay Ida ny. tanítónőhöz: Oradea, str. Nicolai Jiga 10. a. Más külföldről postautalvány jöhet.

Tartalomjegyzék:

„Hajnali nyitány"

A csodálatos motor

A Homeros hangversenye

Hirdetések

Hírek a nagyvilágból

A szépirodalmi melléklet

Vakok a telefonközpontban

A telefonközpont és a magyar vakok

Villamos-kedvezmény

Vakgondozás Németorsz.ban

Nők rovata

„Hajnali nyitány"

Szabó Károly sorstársunk sík-nyomtatású verses kötete.

Gondos figyelemmel néztük át, ami kötelesség minden vak munkájával szemben. Szépen menő, ügyes versek, sok kedves gondolat és tagadhatatlanul Istenadta verselő készség nyilatkozik meg a versekben. Minden sora elárulja, mennyire szereti Szabó Károly a fákat, virágokat, madarakat, a bozontos pulit, a visító kis malacokat s az egész nagy, szabad világot, mely akkor, 12 esztendős kisbojtár korában, bezárult előtte. De itt meg kell állnunk és, bár elismerően kell nyilatkoznunk a versekről, valamit figyelmébe kell ajánlanunk Szabó Károllyal együtt valamennyi vak költőnek, írónak: minden szavuk, minden sor írásuk hitvallás legyen a vak ember élet-akarása, életképessége mellett. Igen, nagy dolog az, amikor lezuhan elénk az örök fekete függöny, de nem a legnagyobb, mert magát az életet meghagyta nekünk is. Ráchel siralma gyönyörű, de mit érne Arany egész költészete, ha mindig Ráchellel könnyezett volna. Nem szabad nekünk sem engedni, hogy az egész lelki világunkat a veszteség feletti gyász vonja be komor színeivel, hogy a visszaemlékezés megkeserítse minden örömünket, leverje a hímport a pillanat lepkeszárnyáról. Nem az az igazi vak költő, aki mindenünnen a fekete fátyolhoz térül, ha-nem az, aki a fekete függöny mögül mindenüvé el tud jutni. És ez a költő nekünk is hasznot hajt, megbecsülést szerez...
-y

A csodálatos motor.

A szív, amíg élni akarunk, azzal okoz gondot, hogy nem áll-e meg idő előtt. Mikor pedig közeleg a halál, kínoz a kérdés: megáll-e valóban? Ki nem ismeri a világhírű művész, Chopin, utolsó órájának történetét. Már elvesztette eszméletét, hörögve lélekzett, pulzusa ki-kihagyott. Szeme lezárult és környezete azt hitte, magához sem tér többé, amikor hirtelen felnyitotta szemeit, papírt, írónt kért és e szavakat vetette papírra: „Kötelességtekké teszem, hogy halálom után átszúrjátok szívemet, hogy koporsómban nyugodtan pihenhessek!" Egy időben sokat beszéltek tetszhalottakról, akik koporsóikban feléledtek s a legszörnyűbb fulladás végzett velük. Ez a rémkép kínzott Chopin-nel együtt sok-sok embert. Pedig a tetszhalál nagyon-nagyon ritka és nem annyira betegségekben, ha-nem balesetek, hirtelen halálesetek áldozatainál fordul elő. Elektromos áram okozta balesetek áldozatát régen azonnal halottnak tekintették. Ma már tudjuk, hogy még nyolc órával az eset után is segíthet a mesterséges légzés. De akiket e nélkül temettek el, nem voltak kitéve annak, hogy a sírban magukhoz térjenek. A szív már jóval előbb megállt, azaz haláluk után 8-10 órával végleg meghaltak. Az tény, hogy a szív nem áll meg abban a pillanatban, amikor a környezet úgy látja, hogy a beteg meghalt. Gyenge, ösztönös össze-húzódásokat végez, ahogy a motor kereke sem áll meg abban a pillanatban, amikor az áramot kikapcsolják. A kerék forog még, egyre lassabban, s néhány percig halkan, egyre halkabban ver a szív is. Szegény néhai Vesalius András annak lett áldozata, hogy ezt nem tudta. Híres boncolóorvos volt, tudományos bonctanunk megalapítója. Az ő idejében (1554-1614) tilos volt embert boncolni, s ettől csak kivételes esetben tértek el. Vesalius nem bírta megállni, hogy egyik betegét, aki szeme előtt halt meg, azonnal fel ne boncolja. Látni akarta a szívet akkor, amidőn az élet éppen csak hogy elszállt a testből. Elmerült munkájában, nem vette észre, hogy a halott fiai, háta mögött állva, döbbenettel figyelik, hogy a Vesalius kezében heverő szív még lassan össze-húzódik. Ami következett, nem kétséges: Vesaliust gyilkosságért halálra ítélték s csak a király kegyelme enyhítette számüzetésre a büntetését.
Carrel, a Nobel-díjas amerikai biologus, csodás kísérlete a békaszívvel a fentieken alapul. Húsz éve, hogy egy békaszívet különleges folyadékba tett, s a kis szív ott is folytatta össze-húzódásait s ezt még ma is csak olyan frissen, ütemesen végzi, mint az első napon. Persze, a folyadékát minduntalan megújítják. Még bámulatosabb az, hogy a szívből levágott parányi szívizomdarabka szintén végzi az össze-húzódásokat, magával a szívvel egy-ütemben. Ez a jelenség ma még csak érthetetlen, bámulatos, de hasznavehetetlen tünet, akár-csak a Braun-cső 30 évvel ezelőtt. Ma rádió-lámpa a neve s legfontosabb alkatrésze úgy az adóállomásnak, mint a vevőberendezésnek. Lehet, hogy valamikor még majd életet hosszabbít meg a szívnek ez a túl-élése.
-y

A „Homeros" hangversenye.

Mindig ünnepe a vakoknak, amikor a Homeros megjelenik a közönség előtt. Úgy érezzük, hogy a taps, a tetszészaj rajtuk keresztül minden vaknak, az én és a te élniakarásunknak, tehetségünknek szól. Márc. 25-én a Zeneakadémia falai visszhangozták az énekkar gyönyörű énekét s a szűnni nem akaró tapsot, mely minden szám után feldübörgött. Boldog öröm volt hallani az elragadtatott bírálatot, a sok dícséretet, amivel a közönség a kar s a karmester teljesítményét magasztalta. Éppen így magasztalták Albert Ferenc művészi hegedűjátékát, melytől alig akart megválni a közönség.

Hirdetések.

Ügyes féllátó leány havi húsz p. fizetéssel alkalmazást kaphat. Lakást kell rendben tartania. Ha felolvasást is vállal, fizetése nagyobb lesz. Cím: Kovács Ida, Petrovgrad, Vojvode Bojovice-ul. 37. Jugoszlávia.
- Kefekötők részére jó állapotban lévő padolló és tőkeolló eladó. Érdeklődhet szerkesztőnknél, Bp. Fenyő-u. 7..
- Ki volna segítségemre abban, hogy megtanulhassak kézimunkázni. Cím: Kiss Rózsi, Bp. 9. Mária Valéria újtelep 41 349.
- Volt iskolatársnőivel levelezni óhajt: Thál Teréz, Újbánhida, Konkoly-utca 71. Komárom-megye.

Hírek a nagyvilágból.

("die blindenwelt" 27. évf. 8. szám.) Németország néhány tartományában a vak gyermekek idáig nem voltak iskolakötelesek. Az 1938. júl. 6.-án kibocsájtott törvény most az egész birodalomra egységesen elrendeli, hogy minden vak gyermek, ha 6. életévét betöltötte, köteles neki megfelelő iskolát látogatni. Azokban az esetekben, mikor ez a cél érdekében kívánatosnak látszik, az iskolai hatóság a vak gyermek tankötelességét 3 évvel felemelheti. Ha a gyermek hazulról nem tud az iskolába bejárni, alkalmas családnál vagy intézetben helyezik el.
(„marburger beiträge zum blindenbildungswesen" 15. évf. 6. sz.) Egy német sorstársunk, dr. Wittrock ezelőtt másfél évvel vakoknak szokatlan vállalkozásba fogott. Megvett Freiburgban egy kölcsönkönyvtárat és miután az ennek vezetéséhez szükséges engedélyt az illetékes kamarától - philológiai tanulmányai s a vakok marburgi főiskolájának braille könyvtárában hosszabb időn át folytatott gyakorlata alapján - minden nehézség nélkül megkapta, átvette az üzletet. A közönség eleinte idegenkedett a vak könyvtárostól és csak látó segítőjével akarta magát kiszolgáltatni, de idővel megbarátkozott vele és most már teljes bizalommal fordul hozzá kívánságaival. Wittrock a kezdet nehézségeit legyőzte, elkészítette pontírásban az olvasók név- s a könyvek címjegyzékét, a könyveket fedőlapjuk belső oldalán és a polcokat pontírásos cédulákkal jelölte meg, úgy hogy ma már nagyszerűen kiismeri magát birodalmában és hű munkatársa, felesége segítségét csak ritkán kell igénybe vennie.
(„die blindenwelt" 26. évf. 8. sz.) Párisban a mult évben egy fiatal vak orgonistának itélték oda a „római díj"-at. Litaize Gaston, akit ez a kitüntetés az új francia zeneszerzőnemzedék első sorába állított, lotharingiai származású; 1909-ben vakon született, zenei tanulmányait a párisi konservatóriumon végezte, most a szt. Cloud templom orgonistája.
(„die blindenwelt" 26. évf. 7. sz.) Effert Richart, kiváló sorstársunkat, aki húsz év óta tölti be a müncheni evangélikus „himmelfahrts"-templom kántori hivatalát, egyházi zeneigazgatóvá nevezték ki.
(„handwerk und handel" 1938. szept.) A német vakok szövetsége, a "reichsdeutscher blindenverband" 25 éves fennállása alkalmából tartott ünnepi közgyűlésen elhatározta, hogy önálló vak iparosok támogatására alapot létesít. Ennek alapszabályait most hirdették ki. Ezek szerint az alap vagyona 20.000 márka, ennek évi kamatát, kb. 800 márkát a világtalan kézművesek segélyezésére fogják hitel, nyersanyag vagy készpénz formájában felhasználni.
Német szakkörökben élénk vita folyik arról, nem volna-e időszerű megváltoztatni, kibővíteni az 1904 óta használatos rövidített pontírást. A braille lapokban már vagy féltucat cikk jelent meg, melyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Vannak, akik azt tartják, hogy a rendszer a 35 év alatt elavult és megérett az átdolgozásra. Mások - s ezek vannak többségben - úgy vélik, hogy a változtatás több kárt jelentene, mint hasznot. Az esetleg elérhető fokozottabb hely- és időmegtakarítás előnyével szemben egy új rövidítési rendszer bevezetése azzal a nagy hátránnyal járna, hogy egyrészt mindenkinek újra kellene tanulnia az írást, ami bizony elég fáradságos lenne, másrészt a sokezer kötetnyi, régi írásmóddal készült könyv-állomány elértéktelenednék, ennek pótlásához pedig igen sok idő, munka s anyag kellene. Valószinű, hogy ebben a vitában a maradiak győznek.
(„der blinde büroange-stellte" 2. évf. 3. szám.) Kottbusban a látók számára rendezett gyors- és gépíró-verseny egyetlen vak résztvevője, Schlegel Johanna, kiváló eredményt ért el: az igen erős konkurrencia ellenére megszerezte a harmadik helyet. Ez a sorstársnőnk egyébként egy városi hivatalban dolgozik.

Hozzászólás a szépirodalmi melléklethez.

Emlékeznek k. olvasóink, hogy néhány hónapja felvetettük a kérdést: maradjon-e lapunk ez után is szigorúan vett vakügyi szaklap, mely azokon a cikkeken kívül, amik reánk és helyzetünkre vonatkoznak vagy bennünket is közelről érdekelnek, csak kivételesen közöl mást. Tettük pedig ezt nem azért, mintha magunk nem lennénk meggyőződve, hogy helyes úton járunk, hanem azért, mert látni akartuk, egyetért-e velünk olvasótáborunk. Helyeslik-e célkitűzéseinket azok, akiknek kedvéért és érdekében dolgozunk. Az a néhány, nem is nagyon sürgető levél, amelyek a szépirodalmi irány eszméjét felvetették, inkább csak a lökést adták meg az elhatározáshoz. Tulajdonképpen nem kellene sok szót vesztegetni rá, elég volna annyit megemlíteni, hogy az olvasók többsége az eddigi irányzat mellett tört lándzsát és helytelenítené, ha feladnánk a komoly munkát a szórakoztatás kedvéért. Érdekes, hogy szinte valamennyien eltalálták, hogy a szépirodalom érdekében felszólalók egytől-egyig leányok voltak, akik vidéki magányukban nem találnak elég szórakozást. Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül azt az egyöntetű és komoly indoklást, amely majdnem szóról-szóra ismétlődik valamennyi levélben: egyetlen lapunk van, mely a nagyvilág és hazánk vakügyét nyilvántartja s tájékoztatja azokat is, akik nem olvashatnak külföldi lapokat. Nem csak hogy szükségünk van rá - mondják a levélírók - de bűn volna egyetlen oldalt is feláldozni szórakoztatásra. Aki szépirodalmat kíván, láthatta mult havi számunkban: több, mint tízezer kötet magyar könyvünk van, de vakügyi szaklap csak egy és ez maradjon is meg annak! Úgy lesz! És mi köszönjük azt a sok elismerést és szeretetet, ami a levelekből felénk árad. Eddig is azon voltunk, hogy megtegyünk mindent, ami a magyar vakok érdekében megtehető s nem rajtunk múlt, ha több nem volt lehetséges. A jövőben is számíthat ránk mindenki, akinek segítségre, tanácsra van szüksége.
A fent említett levelek közt volt kettő, melyek írói nem mindennapi ötletet vetettek fel. KG ezt mondja: szaklapra a magyar vakoknak oly nagy szüksége van, hogy ennek megcsonkítása szóba sem jöhet. Könyvtáraink azonban nagyon lassan gyarapszanak s egy-egy jó könyvre igen soká kell várni. Jó volna tehát, ha a Vakok Világa adhatna szépirodalmat havi vagy kéthavi mellékletként. Előfizetési díjunk azonban olyan csekély, hogy ezzel a lap kiadási költségeit sem közelítjük meg. Azt ajánlom: hirdesse ki a szerkesztőség, hogy hajlandó önköltségi áron szépirodalmi mellékletet kiadni olyan időközökben, ahogyan az előfizetők kérik. Így aztán a szaklap is megmarad, szépirodalomhoz is hozzájut, aki akar. Kötelességszerűen közreadjuk a felszólítást, de nem hisszük, hogy tíz jelentkező is akadjon, tekintettel arra a siralmas eredményre, mellyel a pontírású rádióműsor s a kottakiadványunk is járt. A másik levél írója így okoskodik: egyetlen szaklapunk van s azt bővíteni nem lehet. Egyetlen megoldás van tehát: be kell vezetni a rövidített írást! Nem oly nagy dolog ez, aminőnek látszik. Nem is értjük, miért nem kezdte el a szerkesztőség már az első lapszámban? Egy-egy számban 10-15 rövidítést némi elmélettel mindenki elbírna. Nem is hiszem, hogy sok olvasó volna, aki úgy, ahogy nem olvassa a rövidített írást. Mi fiatalok együtt nőttünk fel vele s már el sem tudjuk képzelni nélküle a pontírást; szinte fáj, ha kilométeres szavakat kell böngészni, amiket néhány jellel le lehetne írni. Meggyőződésem, hogy a rövidített írást csak az nem szereti, aki nem ismeri s csak az tartja nehéznek, aki nem mélyedt bele. Kérjük tehát a szerkesztőséget, ne álljon meg ennél a husz-egynéhány rövidítésnél, hanem fokozatosan vezesse be az egész rövidített írást. FJ k.
Bizony, a magyar rövidített írás megérdemelné, hogy ne legyen mostohagyermeke a magyar vakságnak; megérdemelné, hogy mindenki megtanulja, aki a magyar pontírást használja, nem csak azért, mert vele 33 százalékos megtakarítást lehet elérni, ami időben, anyagban és munkában nem lényegtelen; nem csak azért, mert, ha mindenki olvasná, felesleges lenne teljesírásban másoltatni a drága könyvtári könyveket; nem csak azért, mert nem illő, hogy a más idejét feleslegesen igénybe vegyük, hanem azért is, mert a rövidített írás minden vak kincse, büszkesége. Az a vakság, melynek nincsen rövidített írása vagy nem használja, még nem ébredt öntudatra! De meggyőződésünk, hogy nincs is már a magyar rövidített írásnak „ellensége" csak tán az, aki még nem tudja és kényelmes a megtanulására.

Vakok a telefonközpontban.

Azt tartja a közhit, hogy a vakok hallása tökéletesebb a látókénál. Ha ezt a megállapítást nem is tekinthetjük általános érvényű szabálynak, annyi mégis bizonyos, hogy legtöbbünk a hangingereket jobban ki tudja használni, jobban értékesíti, mint az átlagos épszemű.
A „gyakorlott fül" előnyeinek érvényesítésére kevés foglalkozás nyujt olyan jó alkalmat, mint a távbeszélőkezelés. Természetesen ebből még nem következik, hogy minden vak született telefonista. Ez a pálya a jó hallóképességen kívül még sok egyebet is kíván: a zárt helyiségben való, s a fő forgalmi órák alatt gyakran megerőltető munka, valamint az űlő életmód bírását, vas idegeket, a felfogás és következtetés gyorsaságát, biztos emlékező- és számmegjegyzőtehetséget, némi műszaki érzéket, tiszta, értelmes kiejtést, jó modort, lankadatlan szorgalmat és bizonyos fokú általános műveltséget. Németországban az ilyen előfeltételekkel rendelkező sorstársaink részére több helyütt is tartanak szaktanfolyamokat s aki ezeket sikerrel elvégezte, annak kilátása nyílik arra, hogy egy közhivatalban vagy nagyobb magánvállalatnál alkalmazást kap.
A régebbi gyártmányú billenőtáblás kapcsolószekrények kezelése a szakképzett vak számára nem jelent nehézséget; hallással és tapintással érzékelhető jelzőberendezésekkel való kiegészítés csak a modern, szines izzólámpákkal figyelmeztető központokban válik szükségessé.
Hogy a vak telefonisták még nagyobb üzemekben is kifogástalanul el tudják látni a szolgálatot, arról számos elismerő írás tanuskodik. Teljesítőképességükre fényt vet, ha a vak tisztviselők negyedévenként megjelenő pontírású szaklapja, a „der blinde büroangestellte" nyomán megemlítjük, hogy egy dortmundi sorstársunk, akit foglalkozása egyébként nagyon kielégít, kapcsolótábláján 6 fővonal, 40 mellékállomás és 70 önműködő házikészülék vezetéke fut össze.
Ugyancsak a fenti forrás adatai szerint Németországban jelenleg 95 férfi és 11 nő tölt be telefonkezelői állást.
m.m.

A telefonközpont s a magyar vakok.

A magyar vakokra a háború előtt ugyanaz a balvélemény nehezedett, mely sokszor még ma is a főakadály foglalkoztatásukra nézve: nem hisznek alkalmasságukban. Telefonközpontban való alkalmazásukra is csak akkor gondoltak, amidőn egyre nagyobb számban jöttek haza a frontról a hadivakok. Tanfolyamot nyitottak s oktatták őket a szükséges ismeretekre. Sokan megtanulták, de elhelyezkedni csak 13-nak sikerült. 8 közülök, részben a megszállt területeken, még ma is működik. Az elhelyezkedetteknek is mérhetetlen nehézségekkel kell megküzdeni. Le kell győzni a munkaadók idegenkedését a vak munkaerőtől általában, meggyőzni őket arról, hogy éppen úgy el tudja látni munkakörét, mint a látó. És meg kell küzdeni a cselszövésekkel, amiknek a vak még jobban ki van téve, mint a látó.
Ugyancsak akadályt jelent az is, hogy a telefonközpont-berendezéseket a vak nem használhatja átalakítás nélkül s ez egyik-másik rendszernél nem is olcsó. A ma üzemben lévő központok közül vakok részére könnyen átalakíthatók a következő fajták:
1. A szabványos 25- és 100-as kapcsolók;
2. A c.b. 10-es kapcsoló (költséges átalakítással);
3. A 4- 20-as félautomata rendszerű (kevés átalakítással);
4. A Dial-rendszerű (átalakítás nélkül is kezelhető vakok által).
Az átalakítás módját, a kezelés mikéntjét itt nem írom le, mert az túl hosszadalmas volna, de meg hasznát is csak az veheti, akinek kilátása van rá, hogy kapcsolói állást kap.
De nem csak a nagyközönség bizalmatlansága emel gátat a vakok elhelyezkedése elé, van még valami, ami a magyar vakok előtt elzárja az utat a telefonközpontok felé. Megszűnt a hadivakokat képző telefonkapcsolótanfolyam s vele a lehetőség, hogy más vakok is megtanulhassák a berendezések kezelését. Pedig ez a foglalkozás nagyon alkalmas vakoknak. A modern központok azonban nagyon drágák és így kevés a kilátás arra, hogy egy esetleges újabb tanfolyam céljaira a m. posta a szükséges készülékeket átengedje. Megoldás csak egy van, mely lényegbe vágó változást hozhatna, ha a kormányhatalom módot talál rá, hogy gyökeresen megoldja a munkanélküliség kérdését és pedig úgy, hogy szükség legyen munkaerőkre. Ez, de egyedül csak ez hozhatja meg a vakoknak azt a kiemelkedést, amit például a német vakok már elértek, hogy t.i. minden munkaterületen helyet kaphat az a vak, aki megfelelően betölti munkahelyét. Addig azonban, ha elérünk is itt-ott némi térelőnyt, az csak a velünk együtt érző és rajtunk is segíteni akaró, jószívű emberek egyéni gondoskodásából ered, tehát velük áll és bukik. Ami azonban a telefonközpontot illeti, tartsuk számon, hogy ott is alkalmas munka lehetősége van számunkra.
dr. Ferencz Ignác.

Villamoskedvezmény a vakoknak.

Régi álmunk vált valóra a vakok szövetségének fáradozása folytán. A Beszkárt a szövetség kezdeményezésére elhatározta, hogy 12 filléres átszállójegy (gyermekjegy) váltására jogosító igazolványt ad a szövetség azon tagjainak, akik munkahelyük elérésére a villamost veszik igénybe. A kérések előterjesztését a vakok szövetségére bízta. A leirat teljes szövegét májusi számunkban hozzuk. Akik az igazolványt kérik, jelentkezzenek személyesen Balkay Géza titkárnál (Ajtósi Dürer-sor 39.) Szükséges három igazolványfénykép. Az igazolvány kiállítási díja egy pengő. A Beszkárt személyesen bírálja el a jogigényt.

Vakgondozás Németországban.

Az az igyekezet, hogy a vakoknak kenyérkeresetet biztosítsanak, messze nyúlik vissza a múlt századba. Alapját az képezte, hogy a vak gyermekeket iskolákba gyüjtötték össze és olyan ismeretekhez juttatták, melyek alkalmasak lehettek arra, hogy majdan kereseti forrássá váljanak. Ennek elősegítésére igyekeztek a vak gyermek amúgy is fejlett tapintóérzékét még jobban élesíteni és kézügyességét gyakoroltatni. Ezekre valóban nagy szüksége is van, ha pl. ipari pályán akar elhelyezkedni. Annál inkább figyelmet kell erre fordítani, mert az iparosodás egyre nagyobb tömegeket von magához, és ebben a tömegben a vaknak is akad már hely. Az első ipari foglalkoztatás a kefe- és kosárfonásra tanította a vakokat. Akkoriban ezeket a vakok „kizárólagos" iparágainak tekintették. Hogy nem helyesen, azt mindenki tudja, hiszen ma alig van az iparnak, a gyáripart is beleértve, olyan ága, ahol ne akadna néhány vaknak munkája - a szellemi foglalkozásokról nem is beszélve. A zene is elsőrangú tér a vakoknak, a hangolást pedig mintha csak nekik találták volna ki.
A múlt század végéig nem volt szó arról, hogy az iskola elvégzése után el is helyezték volna a vak ifjakat. Erre csak ott van, - ha nem is mindig sok, - remény, ahol a vakok iskoláztatása kötelező, és a törvény kényszerítő ereje írja elő alkalmazásukat. Másként áll a dolog a felnőtt korukban megvakultak jóval nagyobb tömegével. Ezek nem kapták meg azt a céltudatos kiképzést, amit amazok, tehát nem is igen alkalmasak ugyanazon pályákra. De masszőr s még néhány más pályán megállhatják helyüket. Olyan pályát, melyen intelligenciáját érvényesíthetné, csak ritkán kap az ilyen vak, pedig legtöbbjének már volt állása, melyet vaksága miatt hagyott el.
Az állam beavatkozása az elhelyezkedésbe ott sem magától értetődő, ahol az iskolázás kötelező. Inkább csak ott van haladás, hogy az intézetek igyekeznek növendékeiket elhelyezni. Érthető hát, hogy a későbben megvakultak igyekeztek tömörülni, és egymást segíteni az elhelyezkedésben. Németország területén a háború előtt sok ilyen vakok egyesülete alakult. Legtekintélyesebb a ma is fennálló, hivatalosan elismert „Reichsdeutscher Blindenverband (rbv)".
A vakok tanintézetei s gondozó egyesületei a „Deutsche Blindenfürsorge"-ben egyesültek. Mindkettő a népjóléti főhivatalnak van alárendelve.
A vakok gondozását, elhelyezését csak a háború óta nem tekintik magánügynek. A katonai jóléti intézmények a hadirokkantak elhelyezésére elégtelennek bizonyultak. A hadivakok elhelyezésénél az államnak kellett közbelépni, hogy visszatérhessenek régi foglalkozásukhoz s elnézést, megértést vagy új és megfelelő munkát szerezzen nekik.
1915-ben bizottság létesült, hogy a hadirokkantakat, özvegyeket, árvákat szervezetbe gyüjtve gondoskodjék róluk. Testületté alakult át és osztályt kapott a népjóléti minisztériumban. Feladata, hogy nyilvántartottjait álláshoz juttassa. Egész sor foglalkozást próbált ki, melyek gyárakban, üzemekben hadivakoknak megfelelőek, és ezek száma napról-napra nő. Egyik alosztálya, a „Bund erblindeter Krieger", sok tagját helyezte el, mint telefonost, gyorsírót, aktafűzőt, s más irodai munkaerőt. Ezek a törekvések az 1919-i hadigondozási törvény intézkedéseiben érték el betetőzésüket. Ezen alapulnak a későbbi járási, kerületi és tartományi gondozóhivatalok is. Az 1923 és 1924-i törvény a döntő lépést is megtette: kimondta, hogy a polgári vakokat is részesíteni kell mindabban, ami a hadivakokat megilleti. Ez a törvény az 1939-ig érvényben lévő rokkanttörvény miatt Ausztriában nem érvényes, de a birodalmi kormány azon van, hogy ennek ellenére is munkához juttassa a nem-hadivakokat. Az 1925-i törvény a birodalom minden üzemére kötelezően kimondja, hogy bizonyos számú vakot alkalmaznia kell. De gondoskodik arról is, hogy meg tudjanak felelni munkájuknak: oktatják őket gyári munkára is. A kereskedelmi életben a vakok csak lépésről-lépésre foglalhattak tért, mert egyrészt a háború utáni gazdasági válság, másrészt a meg-nemértés sok nehézséget okozott. Az új szellem és a frontélményekből kisarjadt harmadik birodalom erkölcsi kötelességének tartja, hogy munkát adjon a csökkent munkaképességűek kezébe is és részt kínáljon nekik a nemzet újjáépítési munkájában.
(folytatjuk)
-x
(die Blindenwelt 1939 2)

Nők rovata.

Mai rovatunkat KL érdekes levelének közlésével vezetjük be: „Talán mosolyogni fognak az én egyszerű kérdéseimen, de tényleg úgy van az, hogy nekünk, nem-látóknak, szükségünk van arra, hogy ami ügyességet el akarunk sajátítani, arról alapos magyarázatot kapjunk. Mi magunk is sokszor találunk rá módot, hogy elvégezzük azt, amit okvetlenül meg kell csinálnunk, de nem egyszer tapasztaltam, hogy ha elleshettem volna, hogyan csinálják ugyanazt látók, vagy gyakorlottabb sorstársaim, akkor magam is ügyesebben, könnyebben, gyorsabban és talán... tetszetősebben végezhettem volna el feladatomat.
Kérdéseim tehát a következők:
Mikor csészét vagy poharat kell megtöltenem, miről tudhatom meg, hogy eléggé tele van-e már? Hallottam, hogy egyesek az ujjukkal ellenőrzik ezt, de talán van erre izlésesebb mód is.
Tudom, hogy a megtöltött poharat vagy csészét tányéron kell az asztalhoz vinni, de hogyan csináljam ezt, hogy a víz vagy kávé ki ne loccsanjon?
Hogyan vihetünk tálcán ügyesen több megtöltött csészét, poharat vagy tálat? Nagyon várom ezekre a kérdésekre a feleleteket."
- MM-nek köszönjük elismerő sorait és biztatását. Örülünk, hogy ön is érdeklődéssel olvasta a tojásról és a kenyérről írt közléseket. Ha kapunk ilyeneket, mindig szívesen le fogjuk közölni.
Itt említjük meg, hogy WA-nak is van külön módszere a tojás elválasztására. Ő a tojást feltöri s azt egészben ereszti bele az előkészített edénybe. A fehérje mindjárt szétfolyik, az egészben maradt sárgáját ujjaival könnyen kiemeli.
KB pedig arra figyelmeztet, hogy a melegített késsel levágott vajdarab könnyen lecsúszhat a késről, mielőtt a kenyérre vinnők. Ő inkább azt ajánlja, hogy a kemény vaj felületét „kaparjuk" a késsel s az így leszedett vajat biztosabban vihetjük és kenhetjük szét. Tessék ezt is megpróbálni.
- TT levelére is itt felelünk: örülünk, hogy olyan ügyes és sok mindenhez ért. A fentiekből azonban láthatja, hogy sokan éppen a legegyszerűbbnek látszó dolgokra is kérnek részletes útmutatást. Legyen tehát türelemmel azokhoz, akiknek még sok mindent nem volt alkalmuk megtanulni.
- „Kézimunka-kedvelő" kérdezi, nem közölhetne-e lapunk időnként egy-egy szép, de nem túlságosan nehéz horgolás-mintát. Kérdezzük, van-e ez iránt több oldalról is érdeklődés?
- Végül „vidéki olvasó" azt a kívánságát fejezi ki, hogy minden évszakban ismertessük az időszerű divatot. Nem a divat túlzásai érdekelnék, ha-nem az egyszerű, ízléses s a divattal mégis lépést tartó ruha- és kalapformák.
Olvasóink nyilatkozzanak, hogy ez közérdekű kívánság-e?
Csak a beérkező válaszok alapján határozhatunk a fenti kívánságokat illetően.