B, mint barna

író: Czeglédi Eszter Dóra

Elkezdtem ébredezni. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy a szobát már beragyogja a Nap. Visszacsuktam a pilláimat, és próbáltam kicsit összpontosítani, hogy rájöjjek, milyen nap is van, és vajon elaludtam-e, vagy nem sürget semmi.
- Szombat van, és miénk a hétvége - konstatáltam csendben ujjongva. Mellettem Zoltán egyenletesen szuszogott. Minden bizonnyal még az igazak álmát aludta. Óvatosan befészkeltem magamat mellé. Meg se mozdult.
Majdnem fél éve költöztünk össze. Két éve, mikor megismertem, én zöldfülű elsőéves voltam spanyol szakon, ő pedig másodéves, amellett, hogy Angol szakon harmadéves. Nagyon sokat segített nekem. Nem csak azzal, hogy tippeket adott a képernyőolvasó használatához és a könyvtárazáshoz, hanem a példájával. Nekem két évvel azelőtt kellett szembesülnöm és megbarátkoznom azzal a ténnyel, hogy szabad szemmel már nem tudok olvasni, egy lassú, de folyamatos látásromlást okozó szembetegség miatt. Ő hároméves korában kapott agyhártyagyulladást, ami a látásának a 95%-ába került. A vakokról nekem nem túl sok és nem túl helytálló információm volt azelőtt. Annyit tudtam, hogy ha látok valakit fehér bottal tájékozódni, legjobb, ha utat engedek neki, hogy ne zavarjam meg, kivéve, ha tanácstalannak tűnik, mert akkor megkérdezem tőle, hogy tudok-e segíteni. Azzal nem számoltam, hogy ilyen nagy koponyák is vannak, akik nem csak a „helyzetükhöz képest" tesznek le sokat az asztalra. Zoltán egy ilyen példa volt. Évfolyamában dobogós felvételi eredménnyel került be angol szakra, és azóta is a legjobbak közt tartották számon. Komoly értéke volt a jegyzeteinek a többiek körében. Ráadásul nem volt nehéz lemásolni őket, mivel laptopon írt. Tele volt tervekkel, például le akart fordítani pár könyvet, és jónéhány országot meg akart látogatni, ami engem is nagyon vonzott.
Valamit álmodhatott, mert mocorogni kezdett.
Mivel nagyon sok közös volt az értékrendünkben, és lelkesedtünk egymás tervei iránt is, nagy örömmel vágtunk bele a közös életbe. Birtokba vettük a nagynéném lakását, amit azért vásárolt, hogy bérbe adja. Persze többektől megkaptuk, hogy mégis hogy gondoljuk, hogy fogja két vak bírni egy háztartás minden gondját, de mindketten úgy gondoltuk, hogy vállaljuk a kockázatot. Eddig minden jel arra mutatott, hogy megérte.
Egyszercsak óvatosan megkereste a kezem.
- Ébren vagy? - suttogta.
- Félig - motyogtam bele a párnába - és te?
Puszit nyomott a homlokomra.
- Annyira, hogy máris a reggelin jár az eszem. Velem tartasz a konyhába?
- Minek? Nincs ott semmi használható.
- És ha bármit kérhetnél reggelire, mit kérnél?
- Bármit.
- Na mégis?
- A kedvenc barna cipókenyeremnek örülnék.
- Lassan született meg a válasz! Látom, nagyon megviselt a siglos de oro nyelvezetével folytatott tegnapi szélmalomharc!
- Ühüm...
- Tudod, mit? Pihenj még, én lemegyek a boltba.
Ezzel ki is ment. Megnyugtatóan ismerős volt, ahogy tett-vett, aztán csörrent a kulcsa, és ahogy a botja odakoppant a bejárati ajtóhoz, miközben behúzta maga mögött. Aztán kattant a zár, és csend lett.
A péntek délutáni két óra a könyvtárban, amit a Cervantes korára jellemző nyelvhasználat kutatásával töltöttem Brigi társaságában, tényleg lefárasztott szellemileg. Mintegy tucat könyvet néztünk végig, de még mindig nem volt elegendő anyagunk a közös referátumhoz. Végül ő, kedvenc csoporttársam jelentette ki, hogy eleget kínoztuk magunkat, folytassuk máskor.