Egy bútorvásárlás története, avagy egy szállóige keletkezése

Pis Mátyásné

Egy bútorvásárlás története, avagy egy szállóige keletkezése

Egy hűvös tavaszi reggelen elindultunk Budapestre, hogy gyermekünk segítségével bútort vásároljunk.
Már az indulásnál nem stimmelhetett valami az ajtónk zárjával, mert a férjem az én kulcsomat is elkérve zárta be az ajtót. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, az én kulcsomat is zsebre vágta.
Az utazás problémamentes volt Pest felé.
A keleti pályaudvaron várt bennünket a fiúnk Mátyás, akinél megszálltunk. Másnap reggel ragyogó napsütésben indultunk el a boltokban körülnézni és keresni a megfelelő asztalt és a hozzá való székeket. Indulás előtt a nagykabátot tavaszi kabátra kellett a férjemnek kicserélnie, hogy ne legyen nagyon melege.
Rengeteg időnk elment a nézelődéssel, mire az egyik üzletben megtaláltuk a megfelelő bútordarabokat.
A sikeres vásárlás után úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk apukámat is, és nála is eltöltünk egy kis időt.
A hazaindulás elérkeztével a pályaudvarra a fiúnk vitt ki bennünket kocsival.
Majdnem elértük Szolnokot, amikor felmerült bennem a költői kérdés: "hogy megyünk be a lakásba?"
Némi töprengés és keresgélés után felhívtuk Mátyást telefonon, hogy ott maradt nála mindkét lakáskulcsunk.
Úgy beszéltük meg, hogy leszállunk Szolnokon és ott megvárjuk a felmentő sereget.
Órák teltek el a várakozással, és közben jöttek-mentek a vonatok szép egymásutánban. Kezdett már hűvösödni és sötétedni.
A férjem már kissé fázott, a kutyánk viszont egyre élénkebb lett. Élénkségének még a gyermekkorba visszanyúló emlék volt az oka.
Gréta tanyán született, és igen kíváncsi kölyökkutya volt. Édesanyja kíséretében megkóstolta az udvaron kint hagyott megpucolt csirkét.
A büntetés nem is maradt el, a háziasszony seprűvel jól kiporolta őkelmét.
Ennek aztán az lett az eredménye, hogy senkitől nem tűrte el,hogy a közelében sepregessen csak tőlünk hármunktól. A két Matyitól meg tőlem.
Ezek után már nem is érezte a férjem a hűvös időt, mert azon fáradozott, hogy lecsillapítsa Gréta kutyust, aki az állomás takarítása ellen, no meg a takarító személye ellen tiltakozott.
Számunkra egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva megérkezett a gyermekünk a barátjával a kulcsainkkal együtt.
Felszállhattunk a Békéscsaba felé induló személyvonatra a gyorsvonatra szóló jegyünkkel.
Útközben elmélkedhettünk azon, hogy miért nem szóltunk hamarabb Mátyásnak a kulcsokról. Még akkor sem lett volna késő, ha aputól felhívjuk őt. Belegondoltunk abba is, hogy mi lett volna, ha csak a lakásunk ajtajában jövünk rá a feledékenységünkre.
Elképzeltem magamban ezt a nem mindennapi helyzetet, és szinte láttam magam előtt a megdöbbenéstől és tanácstalanságtól szótlan önmagunkat.
Minden jó, ha a vége jó. Levontuk a tanulságot ebből az esetből. Azóta én is jobban vigyázok a lakáskulcsomra. A szállóige pedig így hangzik: "nem szállunk le Szolnokon"!
Azóta, ha Pestre utazunk és Szolnokon megáll a vonat, óhatatlanul eszünkbe jut ez az örökké emlékezetes bútorvásárlás.