ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Gorzó János: Széll Mari


Felolvassa: Vámos Tibor

Egyszer volt, vagy tán máshogy volt? Erőst vitáznak ezen még a legfölsőbb méltóságú égiek is, kiknek szeme sarkábul a legtisztább időben is ippegcsak látszik Erdély kicsiny Sikaszó mezeje. Meg osztán azokban az időkben egy bárányfelhőt is fölébe terelt a megjuhászodott szél, azt pedig bárki tudhassa, hogy azokon keresztülnézni még a mindent látó szemeknek se sikerült, mióta világ a világ. Máskülönben hallottam olyasfélét is, miszerint a felemlegetett felhő szürkés volt, s az öreg Demeter István bácsi évek hosszú során egymaga pöfékelte oda a pipájábul. Én magam egy kedves ismeretlentül hallottam e cikornyás históriát, mit most megosztani készülök, s minthogy az elbeszélés igaz mivoltáról meggyőződve magam sem lehetek, minden bizadalmam belévetem a feltevésbe, miszerint jóféle Csíki ser keserédes mámorában nem születik csalfa szó.
Sikaszó falucskát tíz tucatnyi ember sem lakta. Egy kereskedést és ivót illettek csúfondárosan a falu szíve névvel, mik egymással szemközt az út két oldalán álltak. Melléjük öt-hat ház söndörödött, máskülönben kisebb s nagyobb, közelebbi, s távolabbi birtokok adták a fennsík és a völgy nagy részét. Ezen birtokok legnagyobbika volt a Demeteréké.
Az előző esztendőben elég jó módén hozott volna az élet, ha az aszály nem bánik el a földekkel. Ramatyul hozott a pityóka, a kalászbul kipörgött a szem, s még a rétek is odasültek. Kétszer is mentek a Somlyó nyergibe imádságra, hátha megcsurran az Isten dunyhája, de akkor nem hallgattatott meg az emberi szó. Nem úgy ebben az évben, a könyörgés oly jól sikerülhetett, hogy az előbb citált felhő távozni sem akart a síkok, s völgyek fölibül. Öntözött is szorgosan, a Demeterék birtoka is inkább volt már mocsári láp, mint fennsíki zsombék. Ahogy a bölcs székely mondja, áldásból se jó a sok, meg a kevés se, legjobb, ha úgy tessék-lássék módjára osztogassák.
István bácsi mind többet köhögött. Hogy a birtok rossz sora, a nyirkos idő vagy a pipadohány élvezete viselte meg jobban, nehéz volna megmondani. Lényeg hozzá, hogy egyik reggelen képtelen volt kikelni a konyhai dikóra halmozott dunna alól. Magához szólította húsz éves fiát, kivel a jótét, szerető asszony halála után ketten maradtak.
- Embereld meg magad végre, Jóska fiam! Hozzál asszonytársat a házhoz, ez legyen az utolsó kívánságom, mielőtt megtérek az égi atya hívására.
Minden tisztességben nevelkedett erdélyi ember tudja, hogy az utolsó kívánság nem tréfa dolog, annak ha törik, ha szakad, még ellenkező szándék esetén is eleget illendő tenni. Ellenkező szándék pedig lett volna Jóskában, mert hát egész Sikaszóban ő volt az egyetlen páratlan legény, s ezen önnön szándékból nem is kívánt volna változtatni.
Mit volt hát mit tenni, bejárta a környéket Ivótól egészen Udvarhelyig. Sorban hozta a szebbnél szebb fehérnépeket, de az öreg mind rosszabbul lett, egyikkel se hagyta volna jó szívvel gyermekét.
- Mit tegyek hát, édesapám, ha a maga kacifántos hóbortjának megfelelni senki sem képes? - háborgott Jóska tehetetlenségében.
- Nem egy malomba őröl a te szemed, meg az eszed, édes fiam - legyintett az öreg. - Mutatósnak mind mutatós volt, azt ember kétségbe nem vonhassa, de az egyik rád se hederített, csak a birtok szegletein időzött a tekintete, a másik ugyan téged nézett, de a kamarát s a konyhát messzirül kerülte karikába, a harmadiknak meg már mindegy volt, csak elvegye valaki, ki tudhassa hányan kilincseltek már bé a legtitkosabb szobájába. Hívd el hozzám Széll Marit, hátha kever valami kulimászt, ami egy kis időre még elhessenti tüllem a setét gúnyást. Így nem hagyhatlak még egymagad.
A fiú kelletlenül elhúzta a száját, de két perc múlva márkívülről tette bé maga után a ház ajtaját, s megindult a Sikaszó völgye felé. Odáig járt ki a porta alja, s kerítése a patak partjától nem messze sederedett vissza a lejtő felé. Ilyen tájt Széllék legidősebb lányát ott volt érdemes kutatni, hisz a patak menti bokros csilánosban gyűjtögette a kencéihez való növényeket. Mariról tudni érdemes, hogy igen magának való teremtés volt, Jóskához hasonlóan meg sem fordult a fejében a házasulás. Noha jártak a környékrül a keze után, mégse adta senkinek. Sikaszóban nem is volt rajta kívül egyéb hajadon. Mikor valakit utolért a betegség, örömest látott vendég lett a háznál a gyógyító lány, máskülönben meg fákkal, s állatokkal édelgő boszorkának csúfolták.
- Csámpázzék elő, Mari! - kiáltotta el magát bizonytalankodva Jóska, mert nem tudhatta, valóban ott van-é a leány.
Kisvártatva megzörrentek az ágak, s az illetlenül megszólított elő is bukkant a bozótos rejtekéből. Megfontoltan óvatos, apró léptei, szelíd járása a szökellően vihánckodó leányokhoz szokott legények szemében csámpázásnak tetszett.
- Épp tegnap főztem szappant levendulából, ha a száját kívánja mosni véle - felelte a lány, mialatt egy ölnyi vadvirággal Jóska elé lépett, s azzal a lendülettel a kezébe is nyomta terhét. - Ezeket meg fogja meg, ha már máskülönben haszontalan egy alak!
- Nem azért jöttem, hogy körbeudvaroljuk egymást, idesapámnak...
- Udvarlás? - kacagott fel élesen Mari. - Arról köztünk szó sem eshetne. Ha tükre otthon nincsen is, a patak fodrozódó vize se csalhatná meg úgy a tekintetét, hogy ne lássa, elkélne egy látogatás a barbélynál.
- Egy hónapja sincs, hogy nála jártam! - túrt bele bosszúsan fél kezével bozontos hajába Jóska, s öléből kiesett néhány szál értékes zöld.
A lány kecses mozdulattal hajolt le értük, válasza közben kerülve az ifjú tekintetét.
- A haja még csak-csak, de egy foga is rotos, azt meg csak a barbély orvosolhatja, az én tudományom oda már kevés.
- Álhatatlan egy banya! A sok gazt meg fogja maga! - mormolta idegesen fogai között, s öléből az összes növényt az előtte hajlongó lány fejére szórta. Rögvest sarkon fordult, és vöröslő képpel távozóban még válla fölött hátraszólt. - Reggel nézzen rá édesapámra, ő az, ki reménykedve várja. Rettenetest krehál szegény.
Ahogy fél szemmel hátra sandított, a felegyenesedő lány rövid, fekete haja mind szebben csillogott. A fehére szórt virágok egyike megakadt benne, mintha csak oda lett vón teremtve. Diadalmas tekintete, s penge ajka szinte széppé varázsolta.
Másnap reggel a fiú már nyakig sárosan a birtokon dolgozott, mikor Mari a ház felé araszolt. A lány léptei dacosan megnyúltak, ahogy észrevette, kissé még a vállait is megemelte. Jóska a távolból erőst megkurtított hajára mutogatott, közben szélesen elvigyorodott. Messzirül is jól látszott a foga helye, mégis, valahogy szebbé tette a két erős, dolgos keze. Visszaintett hát a fiúnak, és úgy igazán, szívből elmosolyodott. Mintha a felhő is elcsodálkozott volna a két összecsengő mosoly láttán, s meglepetésében halványodni kezdett. Vagy a nap követelte, hogy maga is láthassa a jelenetet? Ízlés dóga, mert hát köztudomású, hogy minden szerelem két bátorító mosollyal kezdődik, melyek együtt a fellegeket is képesek elhalványítani, s elhozni az élet napos oldalát.
Mire délben, fáradtan betért a házba, a lánynak már hűlt helyét találta. Az öreg meg szinte ki volt cserélve, gyógyító kencéken túl friss húslevest kapott ebédre. Jóska egész délután hallgatta, amint az apja Mari érdemeivel abajgatta. Arra pedig már nem is volt szükség, gondolatban a Sikaszó partján űzte kedvesét.
- Holnap meg sódaros fuszulyka szup lesz az ebéd, én már megkértem volna a kezét - tódította az öreg.
- Majd akkor kérem meg, ha mellé gőzölgő cipót tesz elibém - felelte Jóska elnézően a fejét csóválva.
Lett is ám hatalmas hahota, mihelyst másnap Mari a fuszulyka mellé a gőzölgő cipókaréjokat is a tányérok mellé halmozta. Mikor nagy nehezen kivallták neki a derültség okát, a lány erőst elszégyellte magát. Pirulva pattant fel az asztaltól, s septiben menekülőre fogta. Jóska rögvest a nyomába eredt, s érzéseit becsülettel, úgy szűkszavú székelyesen bévallotta.
Osztán hamar meglett a kézfogó, előtte így történhetett, hogy egy Demeter Széllnek csapta a szelet. István bácsi meg? Még az unokája mennyegzőjét is erőben élte meg. Menye még a pipárul is lebeszélte, ritka nap volt, mikor látták a kezébe.
Szolgáljon tanulságul e történet minden leendő páros páratlan felinek, ki még csak sejteni se véli, zsákjának fótját vajh miként lelheti meg. Legyen mindenkihez egy kedves mosolya, egybül közelibb az élet napos ódala!
doboz alja
oldal alja