Így esett az eset, mikor a botom szétesett

Eljöve szép kedd reggele, mikoron jómagam útra kele,
Kele-kótya fej helyett, koncentráltam a figyelmet,
Egy koppantás ide, majd oda:
Nincs itt kérem láblóga.
Botom csattan falon, betonon, hogy hol vagyok ebből tudom.
Egyik suhintásom alkalmával úgy negyedúton,
Érezém, hogy baj van ám, de nagyon!
Fehérbotom legvége átgurula majd a másik térfélre.
Elébb fel sem fogám mekkora a gond,
Mikor a következő darab is markomba omolt.
S ekkor vevém csak észre a tényt: a gumicsomó eddig élt.
Mi fenét csináljak tanakodtam bőszen,
Hajnalban az üres utcán, a nyárias őszben.
Lábammal próbáltam tapogatni az elveszett csonkot,
De talpam csak pornyomot hagyott.
Ekkor pálinkás jó reggelt kívántam gyorsan,
S egy elhaladó félben lévő párhoz szóltam:
Néztek rám furcsán, míg kifejtettem:
Nos igen, botom végét elvesztettem.
Hamar magához tért a férfiú döbbenetéből,
S végre meglelt bárányt csinált a szökevény-végből.
Na jó, de hova tovább ezek után?
Botdarabok, s gumi a tenyeremben sután.
Mígnem kitaláltam csomót kötök a gumikötél végére,
S így fűzöm össze a darabokat szépen egységbe.
Neki is láttam a barkácsolásnak, s örvendtem harangtorony szavának:
Egyet ütött az óra, gumit húztam karóba,
Kettőt zengett a torony, újra szétesett a botom,
Hármat csengett a fülem, felfűztem újra igen,
Négyet kongatott a harang, belőlem elszállt minden harag,
ötöt bimm-bammozott, a gumikötél foszladozott,
Hatot vert a szívem, s voilá az alkotásom készen.
Csomó csücsült botom csüngő végén,
S a darabok egyben maradtak végképp.
Én pedig megindulhattam újra utam célja felé,
Ezen egy kaland, százzal is felért.
A mesélő, azaz én húsz perces késéssel ugyan,
De friss péksütivel a puttonyban,
Nevetve tértem hajlékomba, hogy szétesős botom szögre akasszam.
S hogy mi ennek a regének a tanulsága?
Ha túl sok nem is, annyi minden bizonyára:
Hogyha szét is hullik köröttünk a világ,
Mégis összehordható minden egyes szilánk,
S ha a kép töredezett is marad,
Az építő élet mégiscsak szabad!