ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Leilával vagy nélküle


Czeglédi Eszter Dóra
Leilával vagy nélküle


Azon az átlagos, október eleji szerdán úgy tűnt, egészen hamar eltelt a nap. A kilencedikesek csak zavart csenddel válaszoltak, amikor azt firtattam, egy adott mondatban melyik az ige, de ettől eltekintve minden csoport egészen jól vette az adást. Hazaindultam, jókat szippantva a tiszta, friss levegőből. Arra gondoltam, biztosan ők is belerázódnak majd, és fittyet hányva kishitűségemnek, valamikor csak megtanulnak spanyolul. Ahogy aznap már sokadszor, ismét eszembe jutott, hogy Leila vajon jobban van-e, és gyorsabban kezdtem szedni a lábam. Ez volt az a pillanat, amikor kéretlenül megállított egy, magamban csak Manci néninek keresztelt járókelő. „Hol a kutyád?" - firtatta lényegre törően.
Maga a kérdés is igen meglepett, és a mód, ahogyan nekem szegezték, pláne. Miért is tartozom én erről bárkinek is elszámolással? Mióta vagyunk mi ilyen jóban Hogyishívják nénivel, hogy csak így letámadjon? Az az idő sajnos elmúlt, amikor az utcán szimplán, fenntartások nélkül el lehetett beszélgetni az időjárástól kezdve a legutóbbi elszenvedett műtétekig bármiről. Ez viszont sajnos nem azt jelenti, hogy ne bizalmaskodnánk lépten-nyomon, ahogy Manci néni is. Engem illedelmesnek neveltek, ezértreflexből feleltem is: „Otthon". Ahogy kimondtam, már meg is bántam, hogy ilyen könnyen hagytam magam vallatni. Mire ő: „És akkor mégis hogy képzeled, hogy egyedül nekiindulsz?".

Na, itt álljunk meg egy pillanatra.
Ódákat tudnék zengeni ennek a kérdésnek a hátteréről, de ott, az utca forgatagában annyira futotta, hogy „Csak". A pillanat viszont olyan ihletett volt, hogy ezennel kikívánkozik belőlem egy részletesebb válasz. Fogalmazzunk úgy, hogy a magam örömére.

Kedves Manci néni!
A tudatlanság, ami emögött a kérdés mögött rejlik, és ami már-már rosszindulatba hajlik, lenyűgöz. Igen, a népesség egy része fogyatékkal él, mások pedig más hátrányokkal, mint az időskor, vagy akár kisgyerek babakocsiban vagy hordozóban, de egy sérülés vagy egy túlméretezett csomag is megnehezítheti azt, hogy kimerészkedjünk a forgalomba. Csak csendben kérdezem, mi történne, ha mindenki otthon maradna, aki valamilyen módon hátrányban van? És ki mondaná meg, mi az a pont, amikortól otthon kell maradni?
Hadd biztosítsam róla, hogy különleges kapcsolat van köztem és a kutyám között. Nem csak azért, mert a kutya-ember viszony eleve különleges. Bizonyított tény például, hogy egy kutya feszült lelkiállapotát jobban csillapítja egy ember jelenléte, mint egy másik ebé, és fordítva. De köztem és Leila közt nem csupán erről van szó: ő arra választatott ki, hogy egy kicsit szemem helyett szemem legyen. Azt mondtam, hogy „egy kicsit", nem véletlenül. Azért, mert mikor együtt nekiindulunk, én vagyok az „értelmi szerző", Leila pedig gondolataim végrehajtója. Ha vele vagyok, bátrabban kezelhetem a sebváltót, abban a biztos tudatban, hogy ő fantasztikus érzékkel érez rá a szándékaimra. Mini csapatunkban az a különleges, hogy hol én vagyok a főnök, hol ő, attól függően, hol vagyunk éppen úton, vagy milyen váratlan esemény, akadály vagy ember, sőt, netán állat bukkan fel körülöttünk. Számára a világ annyi felfedezni valót tartogat, ami egy életre nem elég, számomra pedig céltudatos nekiiramodásokat A-ból B-be, ahol mindig valami sürgős és fontos elintéznivalóm van. Így hát, ha velem jön, ugyan rendkívül boldog, mégis természete ellen cselekszik: én irányítok, és ő megy az általam kijelölt úton, ráadásul a kiképzője és az általam belenevelt szabályok szerint. Ha fogom a hámot, nincs szaglászás, barátkozás, pásztázás, játék. Nem kis munka ezt megtanulnia és betartania. Leila azon kevesek közé tartozik, akik még pici korukban alkalmasnak találtattak arra, hogy egyáltalán elkezdjék ezt a hosszú tanulást, és akik azóta is azt játsszák, hogy megkönnyítik az utunkat, az enyémet és a többi hasonló kutyatulajdonosét. Ezt a feladatot ugyanis akkor lehet a legjobban csinálni, ha játszunk: lelkesedünk, örülünk, dicsérünk. Ettől a kutya nem szegény rab, aki életét áldozza értünk, hanem csapattárs.
Mindennap együtt járunk dolgozni is, járműre fel, járműről le, majd megint járműre fel és le, és irány a célépület! Itt aztán a nap nagyobb részében Leilának elvileg nincs más dolga, mint lustálkodni és fogadni a többiek kényeztetését - na persze, ha nem számítjuk, hogy önkéntelenül is folyamatos készenlétben van, még ha látszólag szundít is. A legnagyobb szundiból is egy pillanat alatt felpattan, ha úgy érzi, feladat van. Ezt megfigyelni mindig újabb és újabb élmény. Megható, ahogy minden rezdülésemet megérzi.
Néha valamiért otthon marad. Vagy azért, mert beszerez egy vírusos fertőzést, mint most is, ami bizony a kutyákkal is előfordul, vagy, mert neki is komfortosabb, ha nem viszem magammal. És hogy miért jöttem mégis dolgozni, azt kérdezte?
Nos... nagyjából négy hónapos voltam, amikor már naponta három órát töltöttem BMV-ben. Tudja, busz-metró-villamos.
Mikor iskolába kezdtem járni, akkor is naponta legalább két órát úton voltam, míg a többiek pár perces sétára laktak.
Középiskolába se a szomszédba jártam, hanem nagyjából 300 km-re és hat órára otthonról. Eltalálta, kollégista voltam, ahogy utána még három évig szintén.
Olyan szerencsés vagyok, hogy a Föld sok szép tájára eljutottam már, a leghosszabb utam 9000 km-re vitt. Képzelje, kutyával!
Most pedig a lakó- és munkahelyem szintén jó 300 km-re van a szülői háztól, ráadásul egy másik országban. Így aztán most is gyűjtöm a kilométereket.
Már annyi összegyűlt, hogy majdnem kétszer megkerülhetném a Földet.
Mindazonáltal, csak nem túl régen állandó kísérőm egy négylábú, és ezeknek a kilométereknek a nagy részét nélküle tettem meg. Előfordult, hogy tizenévesen és huszon-kg csomaggal tévedtem el este egy néptelen, kicsinél is kisebb városban, és olyan is, hogy azt hittem, eltűnt a csoportom, akikkel teljesen ismeretlen helyeken jártam - és végül mégis mindig előkerültem, itt vagyok.
Értem, hogy a kíváncsiság addig növekedett magában, amíg egy kérdés formájában buggyant ki. Az in medias res feltett kérdésére úgy hirtelen, első zavarom elmúltával, és az első ad hoc válaszért elnézést kérve, fentiekkel próbáltam meg reflektálni.
Végül egy költői kérdés: mondja, a fentiek alapján már elhiszi nekem, hogy akár kutya nélkül is hazatalálok?

doboz alja
oldal alja