Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján”? - Szmolka János

Mi újság a Braille-írás-olvasás „háza táján"?

(Beszélgetés Szmolka Jánossal)

- Kérlek, először is röviden mutasd be magadat és a családodat!
- Szmolka János vagyok. 1955-ben bányász családban születtem. Heten voltunk testvérek. Édesanyám a háztartást vezette és minket, gyermekeket nevelt. Közben eljárt az úgynevezett kulákok földjét kapálni. Más munkalehetősége ugyanis nem volt. Ma már csak a húgom él és én.
- Mikor és hogyan veszítetted el a látásodat?
- Zöldhályoggal születtem. A látásomat fokozatosan veszítettem el, 9 éves koromban már fényt sem láttam. Ennek ellenére a színekre máig emlékszem. Az ibolya és a rózsa színére emlékszem legjobban. Gyermekkoromban volt otthon egy virágoskertünk, és volt abban egy labdarózsafa is. Az illatára is emlékszem még. Kedvenc színem nincs.
- Mikor és hogyan veszítetted el a hallásodat?
- 35 éves koromban 3 nap alatt süketültem meg. Az orvosok nem tudták megmondani, mi történt valójában. Siketvak ember lettem. Onnantól fogva nem tudtam önálló életet élni. Be kellett költöznöm a Vakok Állami Intézetébe (VÁI). Megromlott egészségi állapotomra tekintettel egy egyszemélyes szobát kaptam. Ezt a saját bútoraimmal rendeztem be. Gyakran voltam kórházban, sokféle orvosi kezelésben részesültem. Meg kell jegyeznem, hogy a régi igazgatónő is, Borsné is és az új igazgatónő, Szabóné Berta Irén is rendkívül jóindulatú hozzám.
- Hogyan kommunikálnak veled a családtagjaid, a barátaid, az ismerőseid?
- A húgommal e-mailen keresztül tartjuk a kapcsolatot. Vidéken él a családjával. Egy évben kétszer, háromszor látogatnak meg, karácsonykor és húsvétkor mindenképpen. Olyankor Kiss Mária gyógypedagógus segítségét szoktam kérni, ő tolmácsol nekünk.
Kommunikálni Kiss Mária és más barátom is a pontírás kézbe írható változatával szokott velem. A bal kezem mutatóujjának tenyér felőli része az egyes pont, mellette, a mutatóujjam középső ujjperce a négyes pont, aztán a középső ujjon ugyanígy a kettes és az ötös pontok, a gyűrűs ujjon pedig a hármas és a hatos pontok helye van. A „beszélgetőtárs" nem egyesével írja a pontokat az ujjaimra, hanem az adott betűt alkotó pontszámnak megfelelő pontokat egyszerre mutatja, mintha írógépelne, persze, az ujjrend más. Intelligens siketvak személy viszonylag gyorsan meg tudja tanulni a kézbeírásos kommunikációt. Én szóban válaszolok vagy kérdezek. Sajnos, mivel nem hallom magamat, így nem tudom kontrollálni a kiejtésemet, és emiatt ez egyre romlik, mondják, egyre nehezebb megérteni a beszédemet. Úgy tudom, ez más siketvak emberekre is jellemző, sajnos.
- Hol és hogyan ismerkedtél meg a pontírással?
- A Vakok Általános Iskolájába jártam tíz évig. Az átmeneti és az előkészítő osztályban kezdtem meg tanulmányaimat, majd következtek az iskolai évek.
- Emlékszel-e, milyen játékos, fejlesztő vagy előkészítő gyakorlatok voltak pl. a hatpontrendszerben való tájékozódás megismertetésére? Milyen tapintásfejlesztő játékokkal játszottál, illetve milyen segédeszközökkel tanultál?
- A hatpontrendszerben való tájékozódást egy olyan eszközön tanultuk, ami hatpont alakban fába fúrt lyukakból állt, és ebbe kellett domború tetejű szögeket beledugni. Majd egy fémlemezre nyomtatott, éles és erős pontnyomatékú Braille-ábécé következett. Csak ezután jött a papír alapú tanulás. Ritkasoros Braille-táblával írtunk. Braille-ábécéskönyvet csak az átmeneti osztályban, félév tájban kaptunk. Ritkasoros volt, és a korábban már megtanult betűkből álló szavakat gyakoroltuk olvasni, pl. bab, baba stb. Első osztályos korunkra már tudtunk írni, olvasni.
Pontírógéppel 4. osztályos korunkban találkoztunk először, akkor tanították meg a használatát. Nagyon szegény volt az intézet, kevés volt a pontírógép, azok is kopottak, használtak voltak.
Emlékszem, nagyon gyakran főztek a konyhán kelkáposztát. Jellegzetes szaga volt, tele volt vele az egész intézet. Nem szerettük. Az is nehéz volt nekem, hogy odahaza vallásos nevelésben részesültem, de amikor iskolába kerültem, kommunista diktatúra volt. Egyszer egy nevelőnő meglátta, hogy keresztet vetettem magamra, és úgy szólt rám emiatt, mintha embert öltem volna. Szinte hallom a hangját.
- Emlékszel az iskolai nyomdára?
- Igen. A könyvnyomtatás mechanikus módon történt. Volt úgynevezett nyomdaóránk, amelyen két fémlemez közé üres Braille-lapot tettünk, majd a préselőgépbe helyeztük, és kézzel lehúztunk egy kart.
Mivel akkoriban csak dolgozatírásra és néha levélírásra kaptunk üres papírt, sok társam szerzett a nyomdából magának lapot úgy, hogy egy tankönyvet vitt magával, és a vak nyomdász engedélyével félretette. Az óra alatt aztán pár db papírt belerejtett, majd kicsempészte a nyomdaépületből. Én nem csináltam ezt, mert lopásnak tartottam, és tisztességtelennek a vak tanárral szemben.
Több vak tanárunk is volt. Mindegyikükre jó szívvel gondolok vissza. Finta István tanár úr és Nyúl Győző tanár úr jut eszembe meg Gál Imre tanár úr. Emlékszem, Gál tanár úr nagyon szigorúan vette a dolgozatírásokat. Hogy ne tudjunk egymásnak súgni, a sakktábla mezőinek megfelelően széttologatta a padjainkat. Az oroszkönyveket is összeszedte. De voltak olyanok, akik a párhuzamos lányosztályból kölcsönkérték az oroszkönyveket, és így puskáztak. Én nem puskáztam, hármas voltam oroszból.
- Jártál-e általános iskolás korodban Braille-könyvtárba? Voltak-e kedvenc olvasmányaid?
- Igen, jártam az iskolai Braille-könyvtárba. Gyakran éjszakába nyúlóan olvastam. De úgy emlékszem, nem volt túl nagy választék, minden könyvből csak egy Braille-táblával lemásolt példány volt. Sokszor azt tudtam csak kikölcsönözni, ami éppen bent volt. Nem kedveltem a gyerekeknek szóló könyveket, a komolyabb témák érdekeltek. Ezért nem is nagyon volt kedvenc olvasmányom akkoriban.
Amikor siketvak ember lettem, egyetlen szórakozásom maradt, a Braille-olvasás. Amíg nem volt számítógépem, addig az MVGYOSZ Braille-könyvtárából kikölcsönzött könyveket olvastam. Minden fellelhető könyvet elolvastam. Kicska Istvánnak köszönhettem, hogy rendszeresen hozta-vitte a Braille-köteteket. Heti 12 kötetet is elolvastam. Akkor még nem számítógépes nyomtatással készültek a pontírásos könyvek, hanem Braille-táblával vagy Picht-írógéppel másolták őket, és súlyra is sokkal nehezebbek voltak, mint a mai, műanyagspirálba fűzött kiadványok. Kedvenc olvasmányom Tolsztojtól a Háború és béke c. regény.
- Gyermekkorodban használtad-e a Braille-írógépet íráson kívül egyébre, pl. minták, rajzok készítésére, kísérletezgetésre?
- Mint már mondtam, nem nagyon volt üres lapom, így kísérletezni, rajzolgatni sem volt alkalmam. De rajzórán viasszal bevont táblába karcolva rajzoltunk.
- A normál síkírás betűivel mikor ismerkedtél meg?
- A síkírásos betűalakokkal az általános iskola befejezése után ismerkedtem meg. A szövetségben vettem olyan Braille-ábécét, amelyen a síkírásos nyomtatott nagybetűk formái is jól tapinthatóan kidomborodtak. Ennek segítségével tanultam meg ezeket. De nehezen ismerem fel, ha valaki a tenyerembe látó betűalakokat ír. Sokkal egyszerűbb és könnyebb a pontírásos betűkkel kommunikálnom.
- Hol tanultál tovább? Tanulmányaid során milyen szerepe volt a pontírásnak?
- Az általános iskola befejezése után dolgozni kezdtem. Telefonközpontban dolgoztam. Mivel szegények voltunk, kevés jövedelemmel rendelkeztünk, másodállást is vállalnom kellett. Munka mellett jártam gimnáziumba. De a napi munka után estére rendesen elfáradtam, emiatt az utolsó órákon mindig elaludtam. A tananyagot magnóról próbáltam elsajátítani. Magnóhallgatás közben is sokszor elnyomott az álom. Végül abbahagytam a tanulást.
A pontírásnak a munkavégzésemben úgy vettem hasznát, hogy következetesen felírtam, ki melyik melléken dolgozik. Rendszeresen előfordult azonban, hogy mire fejből megtanultam a neveket és a hozzájuk kapcsolódó mellékeket, a dolgozók egy része elment a munkahelyről, mások pedig jöttek. Persze, volt saját pontírógépem, azzal jegyzeteltem. Ma is van. De most már csak azoknak az ismerőseimnek, barátaimnak írok pontírásos levelet, akiknek nincsen e-mail címük.
- Braille-kijelzővel használod a számítógépet, ugye?
- Igen. Az 1990-es évek elején kaptam az első számítógépemet és a Soros Alapítvány jóvoltából az első Braille-kijelzőmet. Ez még DOS alatt működött. A kijelző használatát akkor Csapó Endre tanította meg nekem. 20 évig szinte éjjel-nappal használtam. Mára már a pontjai is teljesen elkoptak, gyakorlatilag használhatatlanná vált. Ezért a Siketvakok Országos Egyesülete pár évvel ezelőtt országos gyűjtést szervezett, amely végül nemzetközivé vált, mivel még Kanadából is kaptam adományt. De a legtöbb anyagi hozzájárulást Szabóné Berta Irén jóvoltából a Vakok Állami Intézete alapítványától kaptam. A gyűjtés eredményeként sikerült egy új Braille-kijelzőt kapnom.
A korábbi Braille-kijelzőmön nem volt Braille-billentyűzet, csak pár alapvető funkcióval rendelkező gomb. A legújabb kijelzőn úgy helyezkednek el a billentyűk, mint egy Picht-írógépen, és ezek segítségével írok. Ezeken kívül is sokféle gomb található még rajta, és azok kombinációjával ki tudom kerülni a normál számítógépes billentyűzet használatát. Az is jó, hogy nem kell az akkumulátort töltögetnem, mivel a számítógép áramáról működik. Nagy segítségemre van Kiss Mária. Sokat segít nekem a Braille-kijelző használatának megtanulásában, de mindenféle egyéb dologban is.
- Úgy tudom, van egy kis számítógéped is, amelynek a megvásárlásában sokat segített neked Gál Imre tanár úr. Hogyan történt ez?
- Az egészségi állapotom, sajnos, egyre romlik. Volt egy időszak, amikor úgy nézett ki, hogy ágyhoz kötött életet kell élnem. Hónapokig voltam az intenzív osztályon, és nem tudtak segíteni rajtam, nem voltam járóképes. Mindenféle csövek voltak bennem, beszélni sem tudtam. Amikor kicsit jobban lettem, és újra meg tudtam szólalni, meglátogatott Gál Imre tanár úr. Megkérdezte, mire van szükségem, mivel tudna segíteni nekem. Akkor azt kértem tőle, segítsen egy kisméretű, hordozható számítógépet vásárolni, amelynek Braille-kijelzője is van. Úgy gondoltam, ezt az ágyban is fogom tudni használni. Ez van most itt az ölemben, erre jegyzetelem fel a kérdéseidet. Itt jegyzem meg, hogy Varró Attila tanár úr sokszor segített nekem addig is, azóta is informatika tudásával, hogy a kommunikációmat és egyáltalán, az életminőségemet nagy mértékben javító számítógépek, Braille-kijelzők megfelelően működjenek. Ennek a kis számítógépnek a használatára is ő tanított meg. De visszatérve az eredeti kérdéshez, nagy kérés volt ez részemről, több mint kétmillió-háromszázezer forintba került akkortájt egy ilyen számítógép. Gál tanár úr minden személyes kapcsolatát bevetette, hogy sikerüljön. Pályáztunk is, hogy összegyűljön a szükséges összeg. Egy évig tartott a gyűjtés, végül a Soros Alapítvány egymillió forinttal járult hozzá.
Gyakorlatilag 3 éven át voltam ágyban fekvő beteg. Végül egy műtét segítségével megnyújtották az Achillesz-inamat. Újra kezdtem tanulni járni. Először járókerettel próbálkoztam, később anélkül is ment már.
Ezt a számítógépet tíz évig használtam. Nemrég elromlott, és sokáig úgy nézett ki, hogy senki sem tudja megjavítani. Végül nagy nehezen kiderült, hogy csak egy elem fogyott ki belőle, ami a memóriában tartotta a lelket. Ez egy speciális elem. Más alakú, mint amilyet nálunk megszoktak, és a műszerfalban van elhelyezve. Sok szakember próbálkozott a számítógép megjavításával, sikertelenül. Végül az unokaöcsémhez fordultam, aki végső megoldásképpen kiküldte Angliába, a szervizbe. Ott helyre tudták hozni a hibát, a szükséges alkatrészeket kicserélték benne, és újra feltelepítették a magyar nyelvű programokat rá. Sajnos, a rajta lévő adatok azonban elvesztek. Ezeket most igyekszem pótolni. Szeretem a verseket, és sokat lemásoltam magamnak a számítógépbe a Braille-könyvtár különböző versesköteteiből. A mindenféle Braille-jegyzeteimet is apránként átgépelem, és most már a számítógépen tárolom az információkat. Pl. a barátaim, ismerőseim címjegyzékét is.
- Úgy tudom, igazán különleges alkalom volt a bérmálkozásod is. Hogyan is történt?
- Gál Imre tanár úr pontírásba átírta nekem a bérmálkozási anyagot, az alapján készültem fel. Tényleg különleges alkalom volt, hiszen maga Beer Miklós püspök úr látogatott meg az intézeti szobámban. A bérmálkozásomon a püspök úron kívül jelen volt az édesanyám is. Gál tanár úr is, persze, ő tolmácsolta az eseményeket. Szép és felejthetetlen ünnep volt.
- Szereted a Braille-írást? Miért?
- Szeretem a Braille-írást, és nem is tudnék nélküle élni, hiszen az egyetlen hobbim a Braille-kijelzővel olvasás.
- Éveken át voltál a Siketvakok Országos Egyesületének elnöke. Mikor volt ez pontosan? Mi volt akkor a feladatod?
- Igen, 11 éven át voltam a Siketvakok Országos Egyesületének az elnöke. 1991-ben kezdtük el ezt a munkát Királyhidi Dorkával. Az első lépés az volt, hogy felkutassuk a siketvak személyeket. Megdöbbentő volt, hogy még olyan embert is találtunk, akit elmegyógyintézetbe zártak a siketvak állapota miatt.
- Miket szoktál mostanában olvasni?
- Gyűjtöm az elektronikus könyveket. Most már nyolcvanezer könyvből áll a gyűjteményem. Legjobban a történelmi témájú regények érdekelnek.
- Miért fontos a látássérültek számára, akár gyermekek, akár felnőttként látásukat vesztett személyek, a pontírást megismerni, sőt: készségszinten használni tudni napjainkban is?
- Mint siketvak ember, számomra különösen fontos a Braille-írás-olvasás. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a pontírásban olvasás jelenti a valódi olvasásélményt.
- Ünnepek és jeles alkalmakkor rendszeresen kapok tőled e-mailen keresztül szép verseket. Ezek közül sokat te magad másolsz át pontírású könyvekből számítógépes fájlba, ahogy ezt korábban mondtad is. Más verseket barátaidtól kapsz, és úgy küldöd tovább. De te is szoktál verseket írni. Kérlek, mesélj erről!
Igen, ez így van. Szeretem a szép verseket. Szeretem a barátaimat, ismerőseimet meglepni ünnepek alkalmával szép költeményekkel. Egy anyák napi kötetben megjelent egy versem, aminek címe: Az én édesanyám. Ezzel a verssel köszönök most el az olvasóktól.

Az én édesanyám immár a Mennyben vár,
pedig erős volt ő, akár egy sziklavár.
Hét gyereket nevelt, hármat eltemetett,
ki bírta volna ki ezt a rettenetet?

A Kádár-rezsimben nem lett volna bére,
verítéke csorgott egy paraszt földjére.
Hajnaltól napestig meg nem állt a kapa,
szegény tántorogva ballagott csak haza.

Derék jó apám volt, a bánya rokkantja.
Kevés volt a nyugdíj, elment hát napszámba,
nagyszájú elvtársnak estig a fát vágta,
és ha úgy adódott, a földjét kapálta.

Anyám, mikor nekünk csirkecombot adott,
a drága lélek csak ilyenkor hazudott,
azt mondta, hogy ő a csontosát szereti...
mikor kicsi voltam, el is hittem neki.

Néha gyerekeknek jutott új ruhára,
apám nem járt másba, mindig overállba.
Az édesanyámnak volt egy jó ruhája,
abban járt ünnepnap, vigyázott is rája.

Szegény jó anyám még látta unokáját,
de aztán ráadták fekete ruháját.
A sok gond meg bánat őrölte fel szívét,
Még ma is könnyezem szörnyű temetését.

Vakok Világa 2016. augusztus