ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Salzburgi kaland


Király Árpád
SALZBURGI KALAND

Életemben akkor voltam először hosszabb ideig külföldön, amikor gimnáziumban Mozart szülővárosába, Salzburgban jártam. Emlékezetes út volt, amit sosem fogok elfelejteni.
Gimnáziumi tanulmányaimat olyan iskolában végeztem, ahol a diákoknak kötelezően énekelniük kellett a korosztályuknak megfelelő kórusban. A kórusok gyakorta énekeltek miséken a közeli Mátyás templomban vagy Szent Anna templomban, de nem egyszer előfordult, hogy máshová is hívták egy-egy kórusunkat. Hagyománynak számított továbbá, hogy évente valamelyik énekkarunknak lehetősége nyílt Salzburgba utazni, hogy az ottani dómban énekeljen.
Tizedik osztályos voltam, amikor a fiúkórusra került a sor, amiben én is énekeltem. Egész tanévben erre a három napos útra készültünk, ami meglehetősen sok anyagot jelentett azon túl persze, hogy az évközi kötelezettségeinknek is eleget kellett tennünk. Amint az április beköszöntött, izgatottan számoltam vissza az indulás napjáig. Első külföldi utam lévén nagy lelkesedés lett rajtam úrrá. Végre eljött a május, és az a péntek reggel is, amikor buszra szálltunk.
A három napos út alatt keveset próbáltunk, mert a karnagyunk nem elsősorban ezzel akarta tölteni a vasárnapi miséig az időt. Péntek délután, miután megérkeztünk, a történelem tanárom idegenvezetésével megtekintettük a várat, de a tényleges városnéző túra már másnapra maradt.
Éppen egy parkban sétálgattunk, ahol a Muzsika hangja című musical egyik jelenetét forgatták. A karnagyunk két teljes szabad órát adott nekünk, csak azt kötötte ki, hogy majd hol találkozunk.
Az osztálytársaimmal nem nagyon volt ötletünk, hogy mivel üssük el az időt, ezért előbb kicsit körbenéztünk a parkban. Rövidesen egy nyitottabb térre értünk, amolyan szabadtéri színházként funkcionálhatott. A fiúk egy „háború" felkiáltással letört faágakat ragadtak, és azokkal kezdtek kardozni. Közben különféle beszólások repkedtek a levegőben, ami az egészhez hozzátartozott. Az iskolai szünetekben is gyakorta hülyéskedtek hasonlóképpen, csak épp faágak nélkül. Az osztályban mindössze puszta kézzel háborúztak a többiek örömére vagy bosszúságára. Váratlanul Zsombi felkiáltott, hogy óvatosságra intse Damost. Ő azonban nem figyelt, megcsúszott, majd egy tompa puffanást hallottam. Mindenki aggódva és rémülten kezdte mondani, hogy Damos belezuhant egy mély árokba. Az osztálytársaim általában szerettek viccelődni, gondoltam, most is erről lehet szó. Eleinte nem is akartam elhinni, de annyira határozottan győzködtek, hogy mennyire mély az az árok, hogy végül lyukat beszéltek a hasamba.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Matyi tanácstalanul.
- Szerintem fel kéne hívni Marci bát - javasolta Geri. Végül is egyhangúan megszavaztuk, amúgy sem lett volna más lehetőségünk. Geri már éppen a karnagyunknak ecsetelte, mi is történt, amikor Damosnak valahogyan sikerült kimásznia. Geri azzal tette le a telefont, hogy Marci bácsi szeretné, ha visszamennénk oda, ahol elváltunk. Elmondása alapján a karnagy felelőtlennek és megbízhatatlannak tartott minket, ezért a teljes szabadidőt vele kell töltenünk, hogy rajtunk tarthassa a szemét. Geri azt is hozzátette, hogy a baleset miatt nagyon bosszús volt. Amikor Damos rejtélyes módon kimászott az árokból, úgy hallottam, Geri próbálja meggyőzni Marci bácsit, hogy minden rendben van, nem történt komoly baj. A jelek azonban arra utaltak, hogy ő kötötte az ebet a karóhoz, és nem engedett a szigorából.
Gyorsan megbeszéltük, hogy meglógunk, majd viseljük a következményeit a cselekedeteinknek.
- Basszus, Marci bá hív - jelentette be váratlanul Geri, amikor épp egy hídon keltünk át. Természetesen arról érdeklődött, hogy hol vagyunk, mivel elvileg egy-két percen belül találkoznunk kellett volna. Geri arról számolt be, hogy a karnagyunk eléggé ki van akadva.
- Hallod, kapcsold ki a telefonod - állt elő a következő vad ötlettel Zsombi. - Majd azt mondjuk, hogy lemerült.
- Ez jó ötlet.
Salzburg belvárosa felé vettük az irányt. Úgy tűnt, a kedélyek kezdenek lecsillapodni. Egyelőre egyikőnk sem akart számolni a következményekkel, kimondatlanul is megegyeztünk abban, hogy minden percét kiélvezzük ennek a két órának. Egy ideig nem is volt semmi gond, ám Damos váratlanul felkiáltott:
- Bakker, itt ment el Marci bá, szerintem meglátott minket.
Akciófilmbe illő menekülésbe kezdtünk. Minél távolabb akartunk kerülni a kórusvezetőtől és az ő - minden bizonnyal - egyre növekvő haragjától. Az idegességtől, hogy tettestárs vagyok egy ilyesféle kihágásban, hevesen vert a szívem a torkomban. Ironikusnak tűnhet, de egy templom hűvös falai között leltünk menedéket. Damos vállalta az őr szerepét, biztosított róla minket, hogy szól, ha tiszta a terep.
- Huh, ez kemény volt - súgtam oda a srácoknak.
- Az volt, tesó - helyeselt Zsombi a vállamra csapva.
Pár percet töltöttünk a templomban, amíg kifújtuk magunkat, aztán másodízben is nyakunkba vettük a várost. Leginkább a környéken sétálgattunk, közben vidáman cseverésztünk, mintha mi sem történt volna. Önkéntelenül is megfeledkeztünk arról, hogy számadással tartozunk Marci bácsinak a súlyos kihágásért.
Ez időben lehetőségem nyílt eredeti Mozart golyót venni. Többek között ezt vártam a legjobban, mert az utazás kezdete óta izgatottan és kíváncsian terveztem, hogy végre valódi, minőségi Mozart golyót ehessek. Ezen kívül a salzburgi várba is felmentünk kicsit kikapcsolódni. Út közben egy helyen árultak makettet a várról, azóta részben bánom is, hogy nem vettem meg.
- Szerintetek mit kapunk ezért? - fordult hozzánk Damos, amikor visszaindultunk a találkozóhelyre.
- Mit tudom én - feleltem.
- Amúgy te hallgass - szólt közbe Matyi Damosnak címezve a szavait. - Miattad van az egész.
- Tehetek én arról, hogy mély volt az az árok?
- Minek estél bele? - csatlakozott Geri is. - Most miattad fog Marci bá kiabálni velünk.
- De te meg kikapcsoltad a telefonod - támadt vissza Damos.
- Mert Zsombi azt javasolta - védekezett Geri.
- Most mi van, én vagyok az új bűnbak? - háborodott fel az amúgy csendesebb Zsombi.
- Igen, de a fő ludas Mr. Árokbaeső - vágta rá bosszúsan Matyi.
- Szálljatok már le rólam - mérgelődött Damos.
A maradék utat csendben tettük meg, egyikőnk sem szólt semmit. Én fejben már azt kezdtem vázolni, hogy miként is fogom tálalni otthon az esetet a szüleimnek. A karnagy idézőjelben a kisebbik gond volt - jól lehet -, szorongással töltött el, bár kétségtelenül dönthetett úgy is, hogy hazaküld minket. Hiszen indulás előtt ki is kötötte, hogy megteszi, ha rendetlenséget tapasztal, de hozzátette, hogy mivel nagyfiúk vagyunk már, ezért bízik abban, hogy minden tökéletesen megy majd. És erre mi történik? Öt tizedikes srác kihúzza a gyufát. Mi ez, ha nem kész katasztrófa?
Matyi eltűnt mellőlünk, mihelyt megérkeztünk a megadott helyre. Minthogy nem értettem, mit művel, Zsombi elmondta, hogy Marci bácsi magához intette. Rövidesen visszatért hozzánk, és drámai hangon bejelentette:
- Marci bá pipa ránk, mindenkivel beszélni akar. Egyenként. Azt mondta, majd este a szálláson elintézzük. Addig szemmel tart minket. Egész délután vele kell lennünk.
- Pfff - fújtattam kavargó érzésekkel. Váratlanul a srácok nevetésben törtek ki, én meg értetlenül fordultam körbe. Egymástól átvéve a szót elmondták, hogy az egész kitaláció volt, végig improvizáltak. A parkban Damos egy zenekari árokba ugrott bele, és mivel én látássérült vagyok, bemesélhették nekem, hogy mennyire mély. A telefonhívások sem voltak valósak, Geri csak eljátszotta, hogy a karnagyunkkal beszél. Sőt, még a vita is improvizáció volt.
Mai napig képtelen vagyok elhinni, hogy tudtak egy ilyen szituációt két órán keresztül pusztán rögtönzéssel végigcsinálni. Közben viszont felejthetetlenné tették számomra az első külföldi utamat, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Gyakran örömmel gondolok vissza erre a két órára, mert ez volt az egyik legjobb élményem Mozart szülővárosában.

doboz alja
oldal alja