Sztakó Krisztina első előadása

Szemléletformáló trénerek részvétele gyakorlati foglalkozásokon és szemléletformáló rendezvénysorozat (Pályázati azonosító: NEAO-KP-1-2021/8-000396)

2021. április 15. - Előadó: Sztakó Krisztina

Sztakó Krisztinát sokan ismerik nem csak egyesületünk köreiből, hisz munkásságával a teljes látássérült társadalom életében alkotott maradandót.
Eképpen pedig nagyon örültünk, amikor elvállalta eme szemléletformáló projekt oktatói feladatkörét, hisz tudtuk, szerteágazó ismeretei és tapasztalatai a jövő szemléletformálói számára is sokszínű ismeretet nyújt majd.
Előadásai mindig is túlmutattak a sablonos és általános tényeken, s az időintervallumra sem lehetett panasz, így fejezetekre bontva a Bácsvakok csapata igyekszik átadni azt a mondanivalót, amit Krisztina közel kétórás előadása alatt osztott meg hallgatóságával.
Álljanak szavai mindenki előtt motivációként és tanulságul.

Vakság vagy nem vakság?

Vannak jogilag meghatározott fogalmak, melyek pontosan rögzítik, kit nevezhetünk vaknak vagy éppen gyengénlátónak. Bár gyakorta találkozhatunk az aliglátó fogalmával, jogi szempontból ez egy nem létező kategória, ettől függetlenül minden szervezet fontosnak tartja, hogy tudatosítsa a társadalomban, ki tekinthető aliglátó személynek.
„Vak" megnevezéssel illetjük azt a személyt, akinek semmilyen látásmaradványa nincs, a köznyelv a nem túl esztétikus, ám az állapotot minden kétséget kizáróan pontosan megnevező „sötétvak" kifejezést is használja.
Ha egy személy fényérzékeny, esetleg van valamennyi látásmaradványa, de egyedül már nagy valószínűséggel nem tud közlekedni, illetve csak segédeszközzel, őket nevezzük „aliglátónak".
Előbbi két csoport könnyen felismerhető bizonytalan mozgásuk, illetve segédeszközeik révén, azonban a harmadik csoport, a gyengénlátók rendkívül jól tudnak idomulni az átlagemberek tömegébe, hisz legfeljebb bizonytalan mozgásukon vehetik észre látó embertársaik, hogy valami „probléma" van, esetleg az adott személyre figyelemmel kellene lenniük.
A legnagyobb nehézséget azonban talán mégis az okozza, hogy ezen látássérültek, bízva saját képességeikben nem használnak segédeszközöket.
Sztakó Krisztina kiemelte - mint előadásának egyik fő mozgatórugóját-, amennyiben a csapat a későbbiek folyamán látássérülteknek előadást tart majd, hangsúlyozzák, nem kell szégyellni a segédeszközöket.
Ahogy fogalmazott „Mindenkinek kellemesebb, konfliktusmentesebb, ha legalább egy jelzőbotot vagy valamilyen jelzést viselnek magukon a gyengénlátók. Nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy a csőlátással rendelkező látássérült megy az utcán, ezért elsodorja a mellette haladót vagy nekimegy a mellette haladónak. Ez már önmagában feltünést kelt. Az, hogy nem használ a személy segédeszközt, nem jelenti azt, hogy tökéletesen mozog utcai környezetben és senki nem veszi észre."
Ez pedig számtalan kellemetlen élmény, megszólás kiindulási alapja.
Véleménye szerint gyengénlátóknak nem kell fehérbotot használniuk, de legyen a személynél, hogy ezeket a konfliktusokat minimalizálni tudja, hisz, ha nem visel semmit és nem használ segédeszközt, nem várható el a társadalomtól, hogy arra asszociáljanak, a személy, aki meglökte őket, épp látássérült.
Sztakó Krisztina ezt a saját példáján keresztül egy klasszikus módszerrel szemléltette, miszerint, ha úgy érzékeli, valaki túl közel jön hozzá és megmozdul a táskája, oda fog kapni, hogy el ne vegyék tőle a tulajdonát, ez a reflex pedig látó embertársainkban is ugyanúgy él, a mai világban egy teljesen természetes reakciónak tekinthető.
Hangsúlyozta, gyengénlátó személyeknek mindig fel kell ajánlani a segédeszközök és a rehabilitáció lehetőségét, hisz akinek romlik a látása, még némi látásmaradvánnyal sokkal könnyebb ezeket a készségeket elsajátítani. Csak azért, mert a személy megtanulta a fehérbotos közlekedést, nem kell használnia, de látásromlás esetén már ott a tudás a birtokában.

Nikoletta jelezte, gyengénlátók esetén nagyon jó dolognak tartja még a kitűzőt, hisz ő maga is használja és rendkívül pozitív tapasztalatai vannak vele, még a forgalmas Budapesten is előzékenyebbnek mutatkoztak az emberek irányába és nem akarták lelökni a villamosról.
Ádám kérdése viszont az volt, általánosságban az emberek mennyire vannak tisztában a kitűzők jelentésével. Ő maga is használta régebben, de tapasztalata alapján rendkívül kevesen ismerték fel a jelentőségét.
Sztakó Krisztina megerősítette gondolatait, ugyanakkor hozzátette, mivel alapból kevés látássérült nyúl a segédeszközök ezen formájához, így nem is tud elterjedtebbé válni. „Továbbra is arra bíztatok mindenkit, használja, ha nem ismerik, akkor el lehet magyarázni. Konfliktus esetén még mindig jobb, mint vitatkozni."
Adrienn is a kitűzők hasznossága mellé állt, az egyesületben kapható „Látássérült" feliratot tartalmazó kitűző már sokszor okozott neki kellemes perceket és konfliktusmentességet, míg például, ha jelzőbotot használt, értetlenül szemlélték, miként tudja mégis megszámolni a pénzt.
Bár van a kitűzőknek egy másik típusa, de Sztakó Krisztina tapasztalata is az, hogy a sárga verziót inkább nyugati országokban ismerik.
B.Edina egy régóta benne élő gondolatot osztott meg a hallgatósággal, hisz macula distrophiásként még képes az önálló közlekedésre, éppen ezért, amikor jelzés értékűen magához veszi a fehérbotot, olyan érzés keríti hatalmába, mintha átverné az embereket, pedig ő maga is érzi, tudja, látássérült és szüksége van a jelzőbotra bizonyos esetekben, mégis, az érzéstől nem tud szabadulni.
Hasonló helyzetben élő látássérült társai azonban megnyugtatták: ők is így éreznek, hisz az átlagemberek számára két véglet létezik: vak és látó, a köztes úttal pedig rendszerint nem tudnak mit kezdeni, ami szintén sok kellemetlenséget ró mindkét félre.
Sztakó Krisztina javaslata az, hogy ezt mindenkinek magában kell elrendeznie, tisztáznia, miért éli meg negatívan ezeket a helyzeteket. És az is teljesen természetes, hogy a látók sosem fogják teljes terjedelmében megérteni a gyengénlátók helyzetét, már csak azért sem, mert a gyengénlátásnak is számtalan „alvariánsa" létezik.
„Számomra vakként egyáltalán nem kínos, hogy egy gyengénlátó vagy aliglátó is használ fehérbotot. Tegye, ha szüksége van rá, miért ne tehetné?"
Noémi viszont teljes egészében átérzi B.Edina helyzetét, hisz ő gyermekként gyengénlátó volt és sokszor volt alkalma belekerülni „Oda van írva, nem látod?!" kezdetű párbeszédekbe, ám akkoriban a gyermekek először hetedikes korukban kaphattak fehérbotot, azelőtt semmilyen lehetőségük nem volt, hogy jelezzék állapotukat a társadalom felé.
Noémi elmesélte, hogy a segédeszköz használathoz is véleménye szerint meg kell érni. Eleinte ő is szégyellte, de egy baleset következtében rádöbbent a bothasználat fontosságára.

Kisgyermekek nehézségei

Ebben a szakaszban Sztakó Krisztina főképp az óvodás korszakot boncolgatta, rávilágítva a beilleszkedés útvesztőire.
Úgy véli, mind óvodát, mind iskolát az intézménnyel közösen kell választani, hisz nehéz egy olyan intézménybe járatni a gyermeket, ahol alapból ellenállásba ütköztek. Természetesen ez is áthidalható, de olyan intézményekben, ahol szívesen fogadják a gyermeket, több figyelmet fog kapni és több figyelem fordul a család egyéb problémáira is.
Kisvárosokban és falukban okoz ez nagyobb nehézséget, ahol csupán egyetlen intézmény található. Esetleges negatív tapasztalat mellett fel kell tenni a kérdést: mindenképpen ebbe az intézménybe kell járnia a gyermeknek? Meg lehet oldani, hogy távolabbi iskolába járhasson? Lehet, hogy mindez plusz nehézséget ró a szülőre, de hosszabb távon kifizetendőbb. Ezek mind annyira egyedi élethelyzetek, hogy tanácsot legfeljebb akkor tud adni az ember, ha ismeri a körülményeket is.
Sztakó Krisztina vallja: a jelenlegi magyarországi integrált oktatási körülményeket nem tartja ideálisnak a fogyatékossággal élő gyermek szempontjából. Javaslata, hogy a gyermek első 4 évét töltse speciális oktatásban, mert ott kapja meg azokat az alapokat, amik a fejlődéséhez elengedhetetlenek, azonban ma már a legtöbben és a lehető legtöbb fórumon az integrált oktatást támogatják, a cél az, hogy akit csak lehet, az integrált oktatásba beilleszthető legyen.
Nincsenek megfelelő segédeszközök, a pedagógiai kar nincs megfelelően képesítve, nincs lehetőség sem időben, sem tanórában, hogy a tanár külön tudjon foglalkozni a fogyatékossággal élő gyermekkel. Sajnálatos módon gyakran a szülők sincsenek tisztában a gyermek képességeivel, így nem is tudják, milyen irányba kellene elindulniuk, a gyermek pedig még kevesebbet tud saját képességeiről, hisz nincsenek előtte minták, hozzá hasonló társak, akikhez viszonyítani tudna.
A szegregált oktatási lehetőségek is korlátozottak, hisz a Vakok Óvodája és Iskolája főképp halmozottan sérült gyermekeket fogad.
Debrecen az egyetlen város, ahol valóban egy közösségbe járhatnak vakok és gyengénlátók.
1994-ben indult az első évfolyam, amely már integrált környezetben tanulhatott, azonban itt is nehéz volt a kezdet, hisz védett környezetből belekerülni egy integrált, elvárásokkal teli világba, egyáltalán nem egyszerű.
A szülőket kell segíteni eljuttatni az illetékes szervezetekhez, legyen az egy egyesület vagy rehabilitációs helyszínek.
Gyakori tendencia hazánkban a „túlféltés", erről azonban mindenkit le kell beszélni, s ez is a szemléletformáló csapat egyik fontos küldetése. Az életszerű példák fontosak, még akkor is, ha sokkolóan hatnak a hallgatóság számára (a felnőtt ember, aki megragadt egy 5 éves gyermek szintjén, s hiába lenne a tudása egyetemi szintű, ehhez azonban semmilyen önállósága nincs, ami odáig eljuttatná.)
Ezeket a készségeket fiatalon kell elkezdeni kialakítani, ezért jó példákat kell előtérbe helyezni, mérceként felállítani.
Az integrált oktatás előnyének tartja, hogy gyermekként mégiscsak egyszerűbb „belenőni", mintha kamaszként kerülne ebbe a helyzetbe, hisz az egész további életét integrálva fogja leélni.
Természetesen a korábbi évtizedekhez viszonyítva a sérültekhez való hozzáállás is rengeteget változott. A 1940-es években még azért küzdöttek a látássérültek, hogy egy, az érdeküket képviselő szervezetet létrehozhassanak és lehetőséget teremthessenek maguknak az életben való boldogulásra, hogy ne csak a kefe,-és seprűkötés legyen az egyetlen elfoglaltság, amiben kiteljesedhetnek, ne kelljen zárt intézményekben és környezetben élniük.
A mai világ ezzel szemben rohamosan fejlődik, Vakok Személyi Járadéka az 1970-es évektől létezik, azelőtt semmiféle juttatásra nem voltak jogosultak látássérültek, a számítógépek megjelenése pedig kaput nyitott a világra.
Véleménye szerint az egyesületek felelőssége, hogy tagtársaik minden szükséges információt megkapjanak ahhoz, hogy elindulhassanak az élet útján, illetve arra sarkallják ezeket az embereket, hogy éljenek a rendelkezésre álló lehetőségekkel.

Ádám ezzel kapcsolatban megosztotta történetét, hisz ő maga is faluban nőtt fel, a látását másodikos korában veszítette el, ekkor szembesült azzal, hogy a tanári kar - ahogy fogalmazott is- „nem tud vele mit kezdeni", bár ott volt az osztályban, hallgatta az órákat, de sosem adtak neki feladatokat, nem kérték számon. Ötödik osztályos korában sikerült eljutnia Budapestre, ám hiába voltak adottak a feltételek a sikeres oktatáshoz, rosszul élte meg a helyzetet, hisz egyedül volt kollégiumban, ráadásul egy olyan nagyvárosban, ahol azelőtt sosem járt. Ennek ellenére azt mondja: visszagondolva a lehető legjobb döntés volt speciális iskolába járni, ami aztán a későbbi továbbtanulási lehetőségeit is megalapozta.
Véleménye szerint, ha az övéhez hasonló élethelyzet áll fenn, meg kell hozni azt a nehéz döntést, hogy a gyermek speciális iskolába járhasson.
A másik nagy problémának azt tartja, hogy a jövőbeni pedagógusoknak semmit nem tanítanak a fogyatékossággal élő személyek oktatási lehetőségeiről, s mivel ő maga is tanult pedagógiát, első körben van rálátása eme sajnálatos tapasztalatra.

Noémi felidézte, hogyan riogatták őt és társait, amikor gimnáziumba akartak iratkozni: „Vért fogtok izzadni. Nem lesz egyszerű megállnotok a helyeteket." Akkor még azt hitték, a tanulmányokra gondolnak, pedig a környezetbe való beilleszkedésről volt szó.
Egy speciális iskolában lévő látássérültnek teljesen más volt a felfogása a látók életéről, hisz előtte alig-alig találkoztak látó embertárssal.

Középiskola és problémák a középiskolában

Integrált oktatástól függetlenül is előjönnek a kamaszkori problémák, a kapcsolatteremtésre való igény, az első szerelem, ezek pedig nagy fejfájást okozhatnak a szülőknek. Azonban mindezek „természetes velejárók", tiltani semmiképp sem ildomos. A látássérült gyermek is ugyanazon szakaszok szerint fejlődik, mint látó társai, ettől eltiltani, megóvni nem lehet.
Manapság a legtöbb látássérült integrált környezetben tanul tovább, habár a szegregált iskola is kínál szakmákat (pl. pék), de akik az általános iskolai éveiket ott töltötték, szívesebben választják az integrált környezetet, még ha ez nehézségeket is fog jelenteni számukra. Az viszont gyakrabban előforduló tendencia, hogy az integrált általános iskolás gyermek elmegy ebbe a létesítménybe szakmát tanulni.

Már felnőtt vagyok és a nehézségek is velem nőnek

Ebben a blokkban Sztakó Krisztina főképp az oktatási rendszerből kikerülő fiatal felnőttek élethelyzetét boncolgatta. Ilyenkor a látássérült előtt két lehetőség áll: kikerül az életbe vagy ott marad a családi környezetben.
A problémák azért nőnek, hisz 18 évesen az ember „elszámol" magával, felteszi az élet nagy kérdéseit: Mihez kezdek? Mi lesz velem? Hogyan lesz családom?
A jó tanulók továbbmennek főiskolára, egyetemre, a többiek pedig rendszerint a munka irányába ambicionálnak. A harmadik csoport, akik úgy érzik, képességeik nem megfelelőek, családi körben maradnak és kevésbé eltökéltek, hogy a munka világa felé nyissanak.
Az iskolai szemléletformálás célja pont az, ha csak néhány sérült gyermeket sikerül arról meggyőzni, hogy van tovább és van más út, lehetőség, akkor már tettünk azért, hogy egy generáció ne a négy fal között képzelje el az életét.

„Vége az oktatásnak és nekem is?"

Legyen szó középiskola vagy éppen az egyetem végéről, még mindig ott a nagy feladat, hogy a személy megpróbáljon munkát vállalni. Sajnos rengeteg tévhit kering a szakmákról és az azokban való elhelyezkedési lehetőségekről, a komor valóság, hogy önmagában egy szakma elvégzése a legkevésbé jelenti azt, hogy abban az adott személy (legyen ép vagy sérült) el is tud helyezkedni. Sokszor megesik, hogy a diplomás hallgató is olyan munkahelyre kényszerül, ahová egyáltalán nincs szükség a végzettségére. Sztakó Krisztina véleménye szerint azonban valahol mindenkinek el kell kezdenie és ez az opció még mindig jobb, mint a várakozás, hisz ahol már van egy kezdet, onnan lehet tovább is lépni.
Próbálkozni lehet és kell is, manapság számtalan önkéntes munka létezik egyesületeknél, ahol kamatoztathatja a tudását és kapcsolatrendszert is kialakíthat, ami lehet, hogy nem azonnal lesz a segítségére, de később mindenképp.
Magyarországon remek példa erre az Országos Szövetség, hisz nagyon sok önkéntes hangoskönyv hallgatójuk volt, a legügyesebbek és a már több éve kitartóak közül ez évben 6-an munkavállalókká válhattak.
Mindig szívesebben kötnek szerződést olyan önkéntessel, akin látják, hogy szívvel-lélekkel végzi a feladatát, ez pedig magának az önkéntesnek is rendkívül hasznos, hisz tapasztalatot, gyakorlatot szerez általa.
Természetesen sem ezen cikknek, sem a szemléletformáló csapatnak nem célja az áltatás: a munkavállalás nehéz, kiváltképp sérült embertársainknak, kiváltképp látássérültek számára, hisz még ma is kevés az a munkalehetőség, amit egy látássérült 100%-ban önállóan képes ellátni. Viszont részfeladatok között rengeteg akad.
A szemléletformálás fontos célkitűzése, hogy tudatosítsa a fiatalokban: boldogulásukhoz tenniük kell, próbálkozniuk és küzdeniük, még ha nehéz is olykor, hisz az iskolából kikerülvén megszűnik a segítő kéz, s folytonos tanácsadás, a feladatok, amik rendszert adnak az életének.
Fontos az is, az egyén mit hoz magával, milyen sztereotipikus gondolatok élnek a fejében. „Akarok én dolgozni?" „Mire vagyok képes?" „Egyébként is megmondták, hogy én erre nem vagyok képes, adjam fel!"
A probléma rengeteg apró összetevőből áll, a szemléletformálás pedig arról szól, hogy minden társadalmi réteghez eljutva tudatosítsa az emberekben azt a tényt, hogy a vakság nem ugyanaz, mint amikor becsukjuk a szemünket.

„Azok a 40-es évek!"

Ilyen idős korában az ember, legyen ép vagy látássérült, ismét egy számvető korszakhoz érkezik, a szerencsésebbek pedig már családot is alapítottak. Akinek pedig ez még nem sikerült vagy negatívan értékeli eddigi élethelyzetét, gyakorta esik bele a hit, - és célvesztés, életkedv elvesztés csapdájába. Azonban, ha ezek az emberek idejében kapnak segítséget, eljut hozzájuk a megfelelő információ, nem kerülnek bele egy mély verembe, vagy könnyebben kizökkenthetőek.

Éljenek a nyugdíjas évek!

Ezen korosztályról elmondható, hogy zömük rendszerint felnőtt korban veszítette el látását. A felnőttkori vakság óriási krízis, mindenképpen szükséges a megfelelő segítség nyújtása, legyen szó akár pszichológusról vagy elemi rehabilitációról, hisz újra aprólékosan fel kell építeni az életet. Nem vethető össze a született látássérüléssel vagy vaksággal.
Sztakó Krisztina tapasztalatai azt mutatják, hogy az idős korban bekövetkező vakság bár rendkívül megviseli a személyeket, mégsem tekinthető olyan erőteljesnek, mintha ugyanez fiatalabb korban következik be. Okának az egzisztencia meglétét tartja. A szemléletformálás pedig kortalan, így elengedhetetlen, hogy az idősebb korosztályhoz is eljusson, s a megfelelő információkkal segítse őket a továbbiakban.

Ha nem én vagyok a vak, hanem a családtagom

Rendkívül szerteágazó szituáció. Gyermekek esetében gyakran társul mellé túlféltés, elnyomás, halmozott sérülés esetén pedig még inkább növekszik ezen tendencia.
Az egyesületek számos tekintetben tudnak segítséget nyújtani a családoknak, gyermekeknek, amennyiben lehetőségük van felmérni a látássérült élethelyzetét, szülőkkel vagy egyéb családtagokkal kapcsolatos viszonyukat, legyen szó közlekedésről, segítségnyújtási alternatívákról vagy éppen segédeszközökről.
Lehetséges, hogy maga a látássérült személy nem akar segítséget elfogadni, de az egyesületet felkereső családtag hatására hajlandó nyitni a külvilág felé.
Számtalan kérdés és nehézség merül fel: kihez, hová fordulhatok? Mit tehetek, mit csináljak? Ha ezen a nehézségen az egyén képes átlendülni és ebben tud segíteni egy egyesület, később számtalan lehetőség áll majd a látássérült személy előtt és tudja folytatni.
Javaslata, hogy mindig kicsi célokat állítsunk magunk elé, amik reálisan elérhetőek, így rengeteg sikerélményünk van folytonosan, ez pedig arra motivál, hogy újabb és újabb feladatokat tűzzünk ki.
Előfordulhat, hogy a segítség eljutását egyéb tényezők gátolják, ilyen esetben az egyesület megpróbálja a lehető legtöbb információt összegyűjteni a tényezőről és aszerint közeledni a látássérülthöz, különösen, ha a segítséget külsős személy kéri a sérült részére. A látássérülthöz való eljutás, megszólítása rendszerint nem drasztikus és nem feltétlen nagy léptű tettben nyilvánul meg, hiszen gyakorta az apró lépések is óriási lépőkőnek bizonyulnak: sportolási, szabadidős tevékenységek, hangoskönyvek biztosítása.

Nikoletta megerősítette ezen gondolatokat: „Ez a legnehezebb feladat, rávenni valakit arra, hogy valamilyen úton elinduljon. Ha már kicsit is elindult, utána működik a dolog. Ezt magamról is tudom. 32 éves koromban veszítettem el a látásomat és minden megszűnt körülöttem, teljesen újra kellett építenem az életem, de a legnehezebb a felállás volt."
Nikoletta 2016-ban vált az egyesület tagjává, számára akkor indult el egy körforgás, hisz ott találkozott elsőként a rehabilitációval és az egyesület felajánlotta az önkéntes munka lehetőségét. Kitartását siker koronázta, hisz az egyesület elnöksége fél év után munkát is ajánlott neki.

Szégyenérzet

Gyengénlátók és aliglátók gyakorta tapasztalhatják ezen érzelmet, a vakoknál kevésbé vagy egyáltalán nem jellemző.
Rendszerint a segédeszközhasználat kérdéskörében ütközik ki, mert ezek az emberek még nem tudták feldolgozni a tényt, nem tudják, hogyan viszonyuljanak környezetükhöz. Ezt mindig az adott személynek magában kell feldolgoznia, más látássérültek pedig a folyamat meggyorsításában tudnak segíteni.
A látássérülés nem szégyen! Amiről tehet az ember, azért szégyenkezhet, például koszos ruházat vagy testszag esetén, de a látássérülésről, mozgássérülésről, hallássérülésről, beszédhibáról senki sem tehet.
Ha a személy ezt képes elfogadni és így is kilépni a világ elé, nem lesz probléma többé a segédeszköz és egyéb jelzéshasználat sem.
Ahogy Sztakó Krisztina fogalmazott: „Merj ember lenni, merj kilépni, merd felvállalni azt, hogy látássérült vagy, ettől te nem leszel rosszabb, csak más vagy. Attól nem vagy kevesebb, hogy fehérbotot vagy jelzőbotot használsz..."
Vannak pozitív technikák, mint például a régi klasszikus „álljunk be a tükör elé" módszer és ha kell, sokszorosan elmondani, hogy „nem kevesebb vagyok, csak más."

Mária immár többszörösen bizonyította, hogy ledöntötte magában ezeket a falakat, azonban az emlékképek még mindig élénken élnek.
60 évesen veszítette el látását és nem tagadja, voltak nehéz pillanatai, remegő lábak és kezek, mert le kellett vinnie a szemetet. Azonban döntenie kellett a saját érdekében, ahogy fogalmaz is: „Döntenem kellett, hogy itt fogok elhervadni a lakásomban vagy pedig ki akarok menni. Így kimentem. És minden nap kimegyek, ha esik, ha fúj, hogy gyakoroljak.
Ábelné Pintér Éva az alapoktól tanított, zárt épületben, addig pompás volt a történet, amíg fogtam a karját, utána jött a fekete leves: bot nélkül lépnem kellett a hangja után három lépést. Nem tagadom, sírásban törtem ki. Mert féltem. Tudtam, hogy zárt épületben vagyok, hogy csak néhány lépés, de féltem... Ma már vannak útvonalaim és ha visszapillantok, ez időben nem volt olyan sok."
Noémi mesélt a családi hozzáállás nehézségeiről is, amikor „nem szeretik látni" az ember kezében a fehérbotot, mondván, akkor mindenki megbámulja az illetőt. Noémi azonban kiemelte. - Őt ez már nem zavarja. Megemlítette a kutyás közlekedést, ami egy teljesen más életforma: „Folyamatosan kutyaszőrös vagy, vagy éppen esős idő van és a kutya lecsapja a ruhádat, másképp kell öltözni. Viszont az ember ezt vállalta, nem tud úgy öltözni, ahogy szeretne vagy ahogy éppen bottal lehetséges."
Noémi még egy hátrányt említett. „Amikor a kutyát le kell nyugdíjazni, akkor egyik napról a másikra egyedül maradsz, de van egy fehérbotod. Én pedig beleestem abba a hibába, hogy elkényelmesedtem. Egy olyan lakótelepen lakom, ami bottal egyáltalán nem könnyű, de el kell kezdeni. Kecskeméten ezt csináltuk, hisz mondtam Ábelné Pintér Évának, hogy én akkor is szeretném a munkahelyemet megtartani, ha már valamiért nem lesz kutyám... És nagyon nehéz nekiindulni, a lelki és a fizikális része is ott van, sokkal jobban fél az ember, kettőt lépsz előre, hármat hátra."
Az évek folyamán az emberi környezet is sokat változott, bárki megtapasztalhatja a közöny térnyerését, a járványhelyzet pedig csak tovább ront az egyébként sem túl fényes jelenképen, hisz az emberek félnek, több hallgató jelezte, hogy az üzletekben az emberek nem merik őket megérinteni, messziről próbálnak instruálni.
Sztakó Krisztina szerint bár tény, hogy a COVID 19 átalakította az emberi viszonyokat, azonban a mai látássérült fiatalok is rendkívül elkényelmesedtek. Nem akarnak mindent megcsinálni, esetleg azt, amit nagyon muszáj. Ezt egyrészt az integrált oktatás számlájára írta, amit Noémi erősített meg: „Én voltam a kis hercegnő, aki nem lát, ajnároztak, ezt pedig az ember megszokja, ahogy az osztálytársak is hozzászoknak."
Amikor alsós korosztályhoz bekerül egy sérült gyermek, az a közösségnek újszerű, különleges élmény, magukkal viszik, játszanak vele, együtt nőnek fel. Ezáltal az integrált látássérült kevésbé érzékeli, hogy ő bármiben is hátrányban lenne a többiekhez képest.
Sztakó Krisztina szerint ez a Vakok Iskolájában sem volt érzékelhető, hisz hasonló társak voltak az ember körül. A jó szemléletformálás és szemléletformáló az, aki elmondja, az a jó közösség, ahol nem segítenek többet, mint amennyit valóban kell. Egy látássérült gyermek képes önállóan végig menni a folyosón, képes elmenni a mosdóba, önállóan be tudja kapcsolni a számítógépét, haza tudja vinni a táskáját...
Gyakran elhangzik a kérdés, „miért bámulnak sokan?". Krisztina szemlélete szerint az emberek mindent megnéznek, ami nem olyan, mint ők vagy az nem illeszkedik az átlagos jelzővel illetett „halmazba". Megnézik a telt embereket, a rendkívül hosszú hajú embereket, de ez egy teljesen normális emberi tulajdonság. Zavaró, kellemetlen lehet, de ennél több kárt nem okoz. „Kétszer elmegyek előtte, harmadszorra már nem fog megnézni." - mondta.
Véleménye, az ember ezt is magában tudja eldönteni, leginkább a „minden csoda három napig tart" jelmondat égisze alatt, hisz a társadalom bár figyelmes az újra, a szokatlanra, mindemellett igen befogadó is, gyorsan habituálható egy ingerre.
Érek-e én valamit? - jön a következő kérdés. Igen, ugyanannyit, mint bárki más. Hogy az adott személy ezt mennyire érzi, sok mindentől függhet. Hozott viselkedésformák, van-e elég akarata, mentálisan terhelhető-e annyira, hogy ezt a kulcsmondatot tudatosítsa önmagában. Amikor egy önmagában bizonytalan sérülttel találkozunk, hihetetlenül nagy szerepe és szükségessége van az énkép erősítésének.
Rendben, de akkor most más vagyok vagy nem vagyok más?
Bármennyire is nehéz kimondani, ki kell mondani, hogy igen, sérült embertársaink mások, de ettől még nem kevesebbek vagy többek! Néhány dolgot másképp old meg a látássérült, lesznek olyan műveletek, amiket egyáltalán nem fog tudni megoldani, vagy csak segítséggel, s tulajdonképpen ez jelenti a kulcsot is. A többit már a személy elméje, mások gondolatai, az elvárások és sztereotípiák teszik a képlethez, ami így jóval bonyolultabban hat, mint valójában.
Ezt nem kell hangoztatni sem, szintén egy olyan krízis, amit önmagában rendez le az ember, e mentén szervezi az életét. Vannak és lesznek olyan készségek, amelyekben egy látássérült sokkal jobb teljesítményt, eredményt tud felmutatni, mint látó embertársai és törvényszerűen lesznek olyan, sokszor magától értetődő tevékenységek, amelyekben hátrányban lesz a látókkal szemben. Ezeket a készségeket a személynek magának kell felmérnie, dolgoznia rajtuk, a szemléletformáló feladata pedig, hogy ezt az érzést erősítse a hallgatóságban.
Ahogy Sztakó Krisztina fogalmazott: „Vannak dolgok, amiket másképp KELL megcsinálnom, az adottságaimnak megfelelően, vannak dolgok, amiket nem fogok tudni megcsinálni, például nem fogok tudni autót vezetni, így nem az lesz az életben a legfontosabb, hogy autóm legyen. Másokra kell koncentrálni, amiket viszont látássérültként vagy vakként is el lehet érni."
Hangsúlyozta, az emberek ezt jóval összetettebb problémaként élik meg, de ezzel sincs semmi baj, egy természetes válaszreakcióval állunk szemben, a tapasztalati szakértők pedig tudásukkal igyekeznek ezt a kétséghalmazt tompítani.

Tudniuk kell, hogy vak vagyok!

Sztakó Krisztina szerint nem szükséges, hisz a külső adottságokból vagy közvetlen találkozáskor mindenképpen fény derül rá. Önmagában azonban a vakságról, hogy miben más, az elvárás, miszerint a látóknak tudniuk kell, hogyan segítsenek egy látássérültnek, irreális. Ezek az információk a látássérült birtokában vannak és neki kell elmagyaráznia, miben és hogyan kér segítséget.
Sőt, még az azonos sérülésspecifikummal rendelkezők sem fogják tudni, hogyan segítsenek egymásnak, hisz minden ember egyedi, másban és máshogyan szorul segítségre.

Miért nem értik a szükségleteimet?

A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: másoknak nincsenek olyan szükségleteik. Az emberek zöme nem szorul segítségre abban, hogy megmondják, milyen színű pulóver van rajtuk, összeillik-e az a ruhakollekció, amit felvettek, van-e rajtuk bármiféle folt, ami esetleg nem éppen előnyös színben tünteti fel őket. A lista a végtelenségig bővíthető lenne az élet bármely területéről. Nem értik, hisz nem élnek benne, így pedig teljesen természetes, hogy kérdeznek. A kérdés sosem sértés! Az ember kíváncsi lény és mindent elkövet, hogy bővítse a tudását, ami természetesen számtalan kérdést fog jelenteni, de egyiket sem ártó szándékkal teszik fel. Higgyük el, ha hátsó szándék, kioktatás áll a háttérben, azt érzékelni fogjuk. Legegyszerűbben talán úgy lehetne szemléltetni ezen mechanizmust, mint amikor bemegyünk a boltba és találunk egy olyan terméket, ami bár felkeltette az érdeklődésünket, fogalmunk sincs, mihez kezdhetünk vele, ezért megkérdezzük az eladótól. Az eladó pedig tájékoztat bennünket, minek utána rendelkezünk majd a szükséges információval. Vagy akár említhetjük a kisgyermekeket is, akik a „miért?" korszakukban kismillió kérdést tesznek fel, hisz nem tudnak semmit arról a világról, amibe beleszülettek, de szeretnék megérteni a működését.
Sztakó Krisztina szerint jobb, ha az ember kérdez, mintsem magában állítson fel előítéleteket, azokat maguktól értetődőnek tekintse és kivetítse a látássérült társadalomra.

Mit tudok és mit nem?

Nehéz kimondani, leírni, elfogadni a pszichének pedig még ennél is körülményesebb, de szembe kell nézni vele, hogy vannak olyan dolgok, amiket a látássérült, vak meg tud oldani és vannak, lesznek olyan dolgok, részfeladatok, amiket nem. Itt azonban a fő kérdés, meg kell-e oldania egyedül azt az adott feladatot?
Krisztina tartja, nem kell mindent egyedül megoldani, csak, amit okvetlen szükséges. A nehézséget jelentő feladatokhoz, ha van segítség, vagy egyszerűen tud segítséget kérni az illető, nem kell félni tőle. A segítségnyújtás lehet személyes, Távszem, szervezet. Nem ciki. Régen, amikor még az alapvető hozzáállás is más volt a sérültek világához, valóban szégyenként élhették meg, azonban ma már egy teljesen természetes aspektusa az életnek. A szervezetek azért léteznek, munkatársaik azért dolgoznak, hogy segítséget nyújtsanak. Nem kell görcsösen ragaszkodni „csak azért is" módon az önállósághoz, természetesen, amit a látássérült meg tud oldani, megtanult megoldani, végezze el önmaga, de a többi feladathoz nyugodtan igénybe vehet egy segítő kezet.
Ehhez természetesen egy újabb falat kell ledöntenie magában, hogy merjen, tudjon segítséget kérni. A segítségkérés nem jelent egyet a kiszolgáltatottsággal. Csupán egy lehetőség a könnyebb boldoguláshoz.

Miért nem hagyják, hogy önálló legyek?

Születése óta látássérült vagy halmozottan sérült családjában gyakran megfigyelhető eme jelenség.
Oka sokrétű lehet, viszont, ha azt látjuk, a nyitásra csak egy kicsi igény is mutatkozik, meg kell ragadnunk és segíteni a személynek abban, hogy a társadalom teljes értékű tagjának érezhesse magát. Viszont, ha nincs meg ez az igény, akarata ellenére valakit rávenni, belekényszeríteni az önálló életvitelbe nem lehetséges. Kényszer esetén a kudarc valószínűségi rátája is igen magas.

B.Edina felvetett egy másik forgatókönyvet: mi a helyes viselkedés abban az esetben, ha a célszemély bár nyitna az önálló élet felé, de otthon olyan nyomás éri gyermekkora óta, ami miatt nem tud elindulni?
Sztakó Krisztina a nagyon apró lépéseket ajánlja. Közösségi életbe bevonás, szorosabb barátság kialakítása... Érdemes kitartani, harcolni, de nagyon nehéz eldönteni, maga a személy mennyire akarja ezt ténylegesen, meddig fog eljutni az önállósodás lépcsőfokain. Gyakoriak a hirtelen felindulásból tanácsolt „Költözz el otthonról" kezdetű mondatok, azonban ez egész biztosan nem lesz működőképes és felelőtlenség is. Van, akinek a kis lépés is óriási haladást jelent, például hetente vagy havonta egyszer eljár közösségbe, lát követendő példákat. Ha valaki nagyon akar, nagyon kitartó, el fog jutni a nagy tettekig is. Ha pedig valaki akarja, de nincs meg benne az elszántság, hogy végig is járja az utat, hamar kiderül és a személy rendszerint visszasüpped a kísérlet előtti állapotba.
A család - amennyiben visszatartó erőként van jelen - hamarabb nyit a kis lépések felé, így később is elfogadja majd a nyitásra tett törekvéseket, mintha mindannyijukat rögtön az elején „beledobjuk a mélyvízbe".
Sokszor évek, évtizedek óta fennálló állapotról van szó, ezeket a „hagyományokat" pedig nehéz megbontani és nincs gyorsító megoldás sem. A túl nagyléptű haladás nagyobb valószínűséggel vezet kudarchoz, ami negatív élmény, a személy önbizalmát nagymértékben csökkenti, így az esélye is csökken, hogy később a látássérült újra próbálkozna. Míg a kis lépések hozhatnak olyan apró sikerélményeket, amiért a látássérült tovább megy és egyre több mindent próbál maga is megoldani.

Noémi elmesélte történetét és a főzéssel kötött ismertségét. Új lakásba költözvén nyilvánvalóvá vált számára, hogy a főzés költséghatékonyabb, ezért nem volt rest kérdezni, próbálkozni, s bár önbizalma kevés volt, már egy mirelit étel megsütése is hatalmas sikerélményhez juttatta. Gyakorlat teszi a mestert alapon pedig minél többet gyakorolt, annál jobbak lettek az ételek.

Esélyegyenlőség - Meddig beszélhetünk esélyegyenlőségről

Többféle megközelítés létezik, Sztakó Krisztina definíciója a „Sem kevesebb, sem több, mint más személy. Akkor beszélhetünk esélyegyenlőségről, ha minden téren kisegítő lehetőségekkel, eszközökkel, szoftverekkel azonos dolgokat tudok elérni, mint egy látó ember."
Kiemelte, ettől még nagyon messze vagyunk, de ezért dolgozunk. Szemléletformálás területén akkor lehetünk sikeresek, ha tudatosítjuk a társadalomban, hogy a látássérültek nem többet szeretnének, csak azonosat.

Összeállította: Lázár Klaudia