Sztakó Krisztina második előadása

Szemléletformáló trénerek részvétele gyakorlati foglalkozásokon és szemléletformáló rendezvénysorozat (Pályázati azonosító: NEAO-KP-1-2021/8-000396)

2021. április 28. - Előadó: Sztakó Krisztina

(második előadás)

 

Egy nap az életben

Bár a témakör inkább Ábelné Pintér Éva elemi rehabilitációs oktató specialitása, Krisztina szükségesnek érezte a kommunikációs terület kidomborítását, mondván egy látássérült vagy vak személy is ugyanazon napi rutinok szerint él, azonban vannak olyan sajátosságaik, amelyekkel nem biztos, hogy egy született vak vagy fiatal korban látását vesztett személy tisztában van.
Még mindig viszonylag gyakori tendencia, hogy ezek az emberek instrukcióra szorulnak a tekintetben, milyen öltözékben jelenjenek meg mások előtt, hisz az otthoni viselet nem feltétlen alkalmas arra, hogy az utcára is kilépjünk benne, legyen szó egy szimpla bolti vásárlás megejtéséről vagy munkahelyi környezetről.
Ha pedig egy látássérült kilép az utcára, a következő aspektus, amivel gyakorta találkozhat, a segítségnyújtás, illetve annak felajánlása. Nagyon megosztó témakör ez a látássérült társadalomban, hisz sokféle érzelem kiváltására képes és mindenki máshogy éli meg a helyzetet. Sokan vallják, nekik nem kell segítség, csak hagyják őket élni, mások bármilyen körülmények között el tudják fogadni a segítséget, igénylik, örülnek neki, vagy legalábbis igyekeznek udvariasan azt a látszatot kelteni, még ha valamilyen oknál fogva az adott szituáció kellemetlen is számukra. Itt pedig el is érkeztünk a helyes kommunikációhoz, valószínűleg mind látó, mind látássérült hallott olyan esetekről, esetleg maga is tapasztalta, a segítséget elutasító embertársa dühöngve zavarja el magától a segíteni szándékozó járókelőt, félrelöki a segítő kezet, esetlegesen minősíthetetlen stílusban megjegyzéseket tesz az illetőre. Az efféle viselkedés rendkívül visszatetsző és a sztereotípiák melegágyának tekinthető.
A segítség visszautasítása természetes válaszreakció, az azt követő kommunikáció kulturált lefolytatása viszont alapkövetelmény kellene, hogy legyen minden látássérült életében.
Ehhez azonban mindkét félre szükség van, így szemléletformálás alatt érdemes tudatosítani a látó hallgatóságban, hogy a segítségnyújtásnak is megvannak a maguk írott és íratlan szabályai. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy nem kell minden helyzetben segíteni a látássérültet. Nem az a cél, ha meglátunk egy vakot, azonnal rohanjunk és segítsünk. Ha azt látjuk, hogy a vak ember magabiztosan, céltudatosan halad az útján, nem szorul a segítségünkre sem. Gondoljunk csak bele, mi örülnénk neki, ha a megszokott napi rutinjainkat lépten-nyomon félbeszakítanák, megzavarnák?
Segítségnyújtásra akkor van szükség és akkor hasznos, ha látjuk, a személy bizonytalan, meg-meg áll, vagy bármi egyéb jel arra mutat, hogy a személynek jól jönne egy kis segítség.
A mikéntje sem mindegy, hogyan kerül kivitelezésre. Sokan követik el azt a hibát, hogy megragadják a látássérült karját és csak utána köszönnek, vagy éppen szemben állnak vele és úgy kérdezik, elvégre zsúfoltabb helyszínen nem egyértelmű számára, hogy hozzá beszélnek. Ha legalább egy ujjheggyel megérintjük látássérült embertársunkat és köszönünk neki, az mindkettőnk számára pozitív kommunikációt eredményez.
A látássérülttől pedig elvárható, hogy az illető felé forduljon, még akkor is, ha egyáltalán nincs látása, fényérzékelése, így jelzi embertársának, „megérkezett hozzá az üzenet."
Természetesen van, amikor látássérülteknél is félrecsúszik a segítségkérés, mint tevékenység értelmezése. Nem egy olyan esetről tudunk, ahol a vak személy hangosan kiabálva tudatja a világgal, jól jönne a segítség. Természetesen mindenki életében lehetnek olyan egyedi helyzetek, amikor önmagát kellemetlen helyzetbe kényszerül hozni azzal, hogy kétségbeesetten megragad egy járókelőt, mert nincs semmiféle támpontja, esetleg hosszú percekig várt, télen fagyoskodott, mire végre valahára valaki arra tévedt. A rendszer azonban kerülendő.
Szintén gyakori probléma született vakok esetében a megérkezést követő köszönés. Sokan nem tudják, mi a helyes ilyen esetben, lévén, ők nem látják, van-e az adott helyiségben más személy, de Sztakó Krisztina szerint mindenképpen szükséges, legfeljebb nincs ott más és nem érkezik reakció, ez azonban még mindig jobb forgatókönyv, mintha köszönés nélkül toppanunk be valahová, miközben odabenn többen figyelnek bennünket. Ez szintén levon a látássérültről egyfajta konzekvenciát.
A társaságban való helyes viselkedés egy érdekes témakör, hisz kifejezetten „vakos" szokás, hogy beszélgetés közben nem fordulnak a partner felé. A hang természetesen minden irányban terjed, így akkor is lehet rá válaszolni, ha éppen háttal állunk az illetőnek, azonban az etikett megköveteli, hogy a beszélgetőpartnerünkre orientáljunk. Vegyes társaságban elég furcsának hathat vagy akár sztereotípia alakító hatása is lehet.
Némi gyakorlást kívánhat, hisz könnyű róla megfeledkezni, de megszokható és egy idő után a természetes viselkedések részévé válik.
Nem egy olyan példa ismeretes, amikor a vak szülő nem törődik azzal, hogy beszéd közben a másik személyhez forduljon, ez pedig később, látó, közösségbe bekerülő gyermekének is problémát okoz, hisz nem azok a kommunikációs eszközei, amelyek egy adott életkorban elvárhatók vagy éppen összezavarja a gyermeket, hogy „de anya/apa miért nem...?" Krisztina megnyugtatta hallgatóságát, ezek a viselkedések hamar áthidalhatók látó közösségben.
Szemléletformáló anyagba akkor érdemes ezt a témakört berakni, ha kifejezetten látássérült csoportot kívánunk szemléletet formálni.
Sztakó Krisztina fontosnak tartotta megjegyezni az online világ kommunikációs formáit, hisz annak is megvannak a maga etikett szabályai, amiket manapság kevésbé tartanak tiszteletben mind látók, mind látássérültek, azonban úgy véli, a jó általános benyomáshoz az is hozzátartozik, hogy írott üzeneteink rendezettségére figyelemmel legyünk. Természetesen ott a másik csoport, érvelésük ugyancsak elfogadható, hisz „Nem vagyok én kirakatbábu, miért kellene még ebben is példát mutatnom?!" Azonban az általánosítások bármilyen helyzetben megszülethetnek, ez is egy természetes emberi tulajdonság, de gátat lehet szabni neki azáltal, hogy egy ilyen apróságra is figyelmet fordítunk.
Bármily hihetetlenül is hangzik, látássérültek életében is fontos momentum a szabadidő, s legalább annyi elfoglaltság közül választhatnak, mint látó társaik. Krisztina számtalan lehetőséget felvetett már előadásai során, most azonban hallgatóságát is bevonta a gyűjtésbe, amelyből szép kis lista született, a teljesség igénye nélkül pedig álljon itt néhány a temérdek látássérültként is végezhető szabadidős tevékenységek közül: Torball, goalball, mint kifejezetten vakok számára kifejlesztett sportágak, olvasás, kézimunkák, művészeti tevékenységek, mint például szobrászat, festészet, zenei tevékenységek, mint éneklés, hangszeren játszás. Sztakó Krisztina érdekességképp kiemelte, a legtöbb látássérült zenész hallás után dolgozik, ám ma már vannak braille, sőt vegyes kották, amik mind vak, mind gyengénlátó személyeknek könnyebbé teszik a tanulást.
Ma már számtalan akadálymentesített játék is elérhető, például sakk, dominó, különböző kártyajátékok. Sportok közé sorolható még a tánc, korcsolya, úszás, búvárkodás, sőt, tudunk extrémsportra is példát, síelés, legismertebb magyar alakja pedig Balogh Zsolt, aki a paralimpiára is kijutott. Különböző tandem sportok: surf, ugrás, ejtőernyőzés, kerékpározás.

B.Edina gyengénlátóként számtalan művészeti tevékenységnek hódol, de leginkább a képalkotás területén találta meg számításait. Rajzol, fest, filmeket forgat, ezt pedig nem akármilyen minőségben teszi.

A zenei témát boncolgatva felötlött benne a kérdés, vannak-e kifejezetten látássérültekre specializálódott zenetanárok?
A válasz itt sem annyira meglepő: vannak ilyen személyek, azonban kevesen, mert nincs elegendő tanítvány. Sokkal gyakoribb tendencia, hogy látó zenetanárok felvállalnak egy-egy látássérült diákot is. Régebben a Vakok Iskolájában voltak ilyen tanárok, azonban mára annyira átalakultak a viszonyok és prioritások az oktatásban, hogy jelenlegi tudomásunk szerint nincs kifejezetten látássérültekre specializálódott zenetanár.
Szintén B.Edina meglátása, hogy akár a küzdősportok is űzhetőek vakon, látássérültként, s még hasznos is, hisz nem egy olyan eset történt már, amikor a látássérülttől segítségnyújtás címszó alatt megkísérelték eltulajdonítani a táskáját.

Atrocitások az utcán

Sajnálatos módon a látássérültek is ugyanúgy válhatnak bűntény áldozatává, mint látó társaik.
Sztakó Krisztina első tanácsa, hogy nem feltétlenül érdemes a nyílt utcán mobiltelefont használni, mert a látássérültek könnyű célpontok a tolvajok számára, ő pedig nem fog tudni személyleírást adni, amivel bizonyos körökben nagyon is tisztában vannak.
Ha csak lehetőség van rá, kerüljük a hangoskodó, veszekedő társaságokat, mert akár véletlenül is elsodorhatnak minket.

„Vakos viselkedések"

Szintén a teljesség igénye nélkül néhány olyan mozzanat, szokás, amit igazán csak a látássérültek értenek.
- Szemtől szemben, fültől fülig: Az előző szakaszban már részletezett probléma, amikor rendszerint született vakok beszéd közben nem a hang forrása felé orientálnak. A hang minden irányban terjed, de nem biztos, hogy jó benyomást kelt az emberről, ha válaszadás közben is a hátát mutatja beszélgetőpartnerének.
- Furcsa járásmódok: Oka, hogy a vak gyermekek keveset mozognak, ezt pedig különböző pótcselekvésekkel, mozgásokkal igyekeznek ellensúlyozni. Számtalan formája van, például hintázás, billegés, láb, - és kézrázás.
Sztakó Krisztina kiemelte a futást, amikor egy kötél mentén haladva tanították meg velük a mozgásforma mibenlétét. A született vak gyermekek rendszerint itt is problémába ütköztek, nem tudták, hogyan is kell futni, hisz nem volt előttük minta, akit leutánoztak volna. Ekkor a gyengénlátók siettek segítségükre és gyakorlatias formában, megfogták a vak gyermekek lábait és rakták egyiket a másik után.
Ezek a szokások annyira meghatározóak lehetnek, hogy sok embernél még felnőttkorban is megmaradnak, vagy csak nagyon nehezen lehet kibillenteni őket ebből a rossz rutinból.
A rossz beidegződések egy másik csoportja az „én nem látom, de engem attól még látnak", kevésbé vakos, sokkal inkább általános emberi pótcselekvéseket tartalmaz, mint a fejvakarás, száj és körömrágás.
Érdemes vak gyermekek szüleiben tudatosítani, hagyni kell, hogy a gyermek megtapogassa őket, így szerezve vizuális mintát. Ez először furcsa lehet, de bármilyen mozgásforma lemodellezhető általa, ami másoknak teljesen természetesnek hathat. Ülés, fekvés vagy akár a hajfésülés mechanizmusa, hogyan fogjon meg egy seprűt, mi a sepregető mozdulat, a lista a végtelenségig bővíthető.

Ábelné Pintér Éva sok éve dolgozik már elemi rehabilitációs mentorként, így a pótcselekvések egy igen érdekfeszítő témakör az ő esetében is, amihez vissza is kanyarodott. Megosztott néhány érdekességet a hallgatósággal, kezdve a hintázással, amit szálemezésnek is hívnak, de kiemelte a futást is. Mivel kisgyermekkorban nincs előttük minta, ezért mozgásfejlesztő foglalkozásokon megengedi a pedagógus, hogy a gyermekek megtapogassák a testét, így segítve egy-egy mozgásforma lemodellezését.

A futás megtanításának első lépcsője azonban egy sokkal alapvetőbb probléma megszüntetése volt: merjenek a gyermekek futni, hisz minden látássérült tud negatív tapasztalatot mesélni, milyen az, amikor felbukik valamiben, elesik, lefejel valamit, a gyors mozgás pedig azt a minimális biztonságérzetet is eltörli, amijük esetleg kialakult.
Magyar Csaba módszere, hogy hosszú kötelet kötött a gyermekek derekára, így a bátor kisdiákok körbe-körbe futottak tanáruk körül.
Fontosnak és nagyon jó kezdeményezésnek tartja, hogy egyre több látássérült gyermek jár korai fejlesztésre, ahol a szülő is jelen van, így őket is jól fel lehet készíteni a rájuk váró feladatokra. Értve ez alatt annak tudatosítását, mennyivel másképp kell megmutatni a világot egy ilyen gyermeknek, mekkora jelentősége van a tapintásnak, hogy mindent megfoghassanak. Ha pedig az óvodás korszak következik, az ottani pedagógust is fel kell készíteni, sőt, akár az ovis társakat is.

Ismerkedés kamaszkorban

Manapság már egy általános témakörnek tekinthető, régebben tabunak számított. Vannak, akik el tudják mondani látó párjuknak, hogyan ismerkednek, milyen szokásaik vannak, a legtöbben azonban nem tudják ezt megfelelően kommunikálni.
Természetesen a látássérült is azért fogja a párja kezét vagy simogatja a hátát, mert szereti őt, számukra azonban a tapintásos kapcsolatnak sokkalta nagyobb jelentősége van, mint az előző fejezetből is kitűnik. A látássérült ember így érez, így tudja átérezni azt a bensőséges kapcsolatot, ami kettejük között van.
Sokaknak jelent problémát, különösképp a mai online világban a „mikor" és „hogyan". Mikor érdemes elmondani az online barátnak, hogy látássérülttel levelezik? Hogyan érdemes mindezt tálalni?
Sztakó Krisztinát idézve, „erről rendkívül mérges vitákban oszlanak meg a vélemények", de alapvetően két csoport van:
Van, aki arra esküszik, hogy nem kell a másiknak azonnal bejelenteni, míg mások úgy vélik, érdemes ezt tisztázni már az első pillanatban.
Krisztina szerint mindkettőnek van létjogosultsága, pro és kontra érveik, saját meglátása, hogy internetes ismerkedés esetén nem kell rögtön a másik orrára kötni ezt az információt, viszont, ha olybá tűnik, komolyra fordul a dolog, mindenképpen érdemes tisztázni.
Fontos felhívni a látássérültek figyelmét, ha e módszer szerint ismerkednek, ne halasszák a tény közlését a személyes találkozásig. Ez ugyanis felér a másik fél sokkolásával.

Noémi az ellentétes tábort erősíti, s ki is fejtette véleményét: „Én már az elején megmondom, és ha továbbra is akar velem beszélgetni, találkozni, az megint más, de akkor már tudja, mire számítson."

Véleménye szerint a látássérülés közlésének tényét sem lehet sokáig húzni, mert a másik személy rendszerint képet kér, vagy éppen ő küld egy képet, egy kedves videót, ekkor pedig mindenképpen kibukik. „A látványra épül a világunk, mindenhez kell a kép."

Megoszlanak a vélemények a tekintetben is, látássérült személynek „szabad-e" látó párt választania. Sokan vélekednek úgy, hogy egy hozzá hasonló látássérült társ jobban megérti őt, míg mások nem látják akadályát, hogy látó társsal éljék le az életüket. Egy dolog azonban bizonyos: egyik sem tabu vagy rossz döntés, ezt a személynek magának kell eldöntenie.
Számtalan tévhit kering ugyanakkor a látássérültek szerelmi életéről, s mindegyik megegyezik abban, hogy a vak ember másképp éli meg ezeket a szituációkat, ami annyiban valóban igaz, hogy egy vak személy nagyobb hangsúlyt fog fektetni a testi kontaktusra, de a többi egyértelmű mítosz.
A gyermekvállalás szintén egy sok kérdést felvető lépcsőfok a látássérültek életében, Sztakó Krisztina szerint azonban érdemes figyelembe venni, hogy a szembetegség örökletes-e, van-e esélye, hogy a gyermek is látássérültként jön a világra. Természetesen az örökletes szembetegségek is sokfélék lehetnek, sokféle vagy éppen minimális tünettel, esetlegesen bizonyos dolgok hozhatják felszínre. Ezt szintén a leendő szülőnek kell tudnia mérlegelni, meg tud-e birkózni a helyzettel, amihez természetesen számtalan formában kaphat segítséget is.
Sokszor felmerül a kérdés, hová fordulhat az a család, ahová látássérült gyermek születik. Az egyesületek pedig tudnak segíteni, hogy a megfelelő szakemberhez kerüljenek. Krisztina kiemelte: az elmúlt 20 évben e tekintetben hatalmas fejlődés ment végbe.

Közlekedés és segítségnyújtás - hogyan?

Alapvető ismeretek közé tartozik, hogy a látássérültet sohasem azon az oldalán vezetjük, amelyikben a fehérbotot tartja, a kutyával közlekedőt sem a „kutyás" oldalán vezetjük és végképp nem a kutya hámját fogva igyekszünk segíteni.
Ha lépcsőhöz érünk, célszerű azt is hozzátenni, hogy lefelé vagy felfelé ível az akadály, mert így a látássérült jobban tud koordinálni.
Gyakori hiba még tömegközlekedési eszköz használatakor, hogy azonnal „helyet keresnek" a vaknak, holott sokkal biztonságosabb, ha a lehető leghamarabb kapaszkodót biztosítunk számára. Utána még bőven lesz alkalmunk megkérdezni, le szeretne-e ülni, de a sofőrök rendszerint nem várják meg, míg mindenki elhelyezkedik, hanem ahogy lehet, elindulnak, ez pedig veszélyes is lehet, hiába kapaszkodik a látássérült egy személybe, rendszerint őt is rántja magával a tehetetlenség törvényének megfelelően.
Az előzőekben vázolt helyzeteket a látássérültek zöme egyedül is képes megoldani, azonban új, idegen épület esetén szinte biztosan szükségük lesz valamilyen szintű emberi segítségre is. Hisz, ahogy belép a helyiségbe, számtalan kérdés ötlik fel: Mit lehet követni? Falat? De mégis merre kell haladni? Ráadásul a falkövetés veszélyes is lehet önálló vállalkozásban, hisz egész biztosan lesznek olyan kiálló tárgyak, egyéb berendezések, amik gátolják a haladást vagy akár sérülést is okozhatnak. Hol a porta? Van egyáltalán porta? (Ha van, jobb' esetben üdvözlik az embert, ez gyorsan kiderül.)
Hol a lépcső? Van egyáltalán? Van lift?
Ezek a kérdések nagyon gyorsan áthidalhatóak egy látó segítő közreműködésével, Krisztina már hosszú évek óta ekképp közlekedik ismeretlen helyszínekre, de teljesen elfogadhatónak tartja, ha valaki egy ilyen nehéz szituációban maga szeretne, sőt, el is tud boldogulni.
A témakörről bővebben Ábelné Pintér Éva előadásai nyomán nyerhetünk majd bepillantást.

„Nekem mondd, én vagyok az ügyfél!"

Gyakori reakció bármilyen középületben, legyen az bolt, orvos vagy étterem, hogy a szolgáltatást nyújtó nem közvetlenül a szolgáltatást igénybe vevő látássérülthöz intézi szavait, hanem a kísérőnek magyaráz. Érdemes erre felkészíteni a kísérőt is, így nem éri váratlanul a helyzet, illetve azt is érdemes megbeszélni, ilyen szituációban mi a teendő. A legtöbb látássérültnek a tévhittel ellentétben ugyanis kifejezetten igénye van arra, hogy hozzá beszéljenek, vele tudassák első körben az információt.
Mi okozza ezt a reakciót? Általában kétféle válasz érkezik, de ez természetesen nem zár ki más eshetőségeket.
- Nem tudnak mit kezdeni a szituációval
- Biztosan más fogyatékossággal is rendelkezik az illető (leggyakrabban értelmi fogyatékosság és/vagy autizmus), egy ősrégi sztereotípia nyomán
Sztakó Krisztina szerint már az első pillanatban érdemes tisztázni, hogy ki a vásárló, vagy éppen beteg, mert rengeteg ilyen történetet lehetne mesélni, ami kórházakban vagy egészségügyi centrumokban esett meg.
Krisztina az önmagunkért való kiállásban hisz, tehát, ha tapasztalja is, hogy a kísérőjéhez intézik a mondanivalót, felszólal, jelzi, hogy ott van és ő szeretné elmondani a választ a kérdésre. Saját módszere, hogy kísérőjét az ajtó túloldalán „felejti", így egész biztosan sokat tud redukálni a kínos helyzeteken, de természetesen bevásárláskor ez sem a legjárhatóbb út.
Ahogy fogalmazott: „Udvariasan, de határozottan ki kell állnom az érdekeimért, nem szégyen, ha vak vagyok. Az emberek nem tudják vagy akarják lekezelni ezt a szituációt, nekem viszont meg kell tennem a saját érdekemben."

Noémi megosztotta ehhez kapcsolható negatív tapasztalatát. Szintén látássérült barátnőjével voltak egy üzletben és az eladó a látónak adta oda a hölgy telefonkészülékét, a látó úr pedig úgy tett, mintha eltenné a barátnő hátizsákjába, azonban ez csak álca volt. A telefont eltulajdonította. Nem mindig lehet eldönteni, ki a valódi kísérő, hisz a történetben szereplő tolvaj is nagyon előzékenynek mutatkozott, végig ott maradt a látássérültekkel.

Hogyan fejezzem ki - azaz meddig udvarias és mikortól nem az?

A látássérültek is ugyanazon érzelmek kifejezésére képesek, mint látó társaik, ugyanazon gondolatok kavarognak bennük és ugyanúgy jogukban áll kinyilvánítani véleményüket, mint bárki másnak.
Krisztina fontosnak tartja, hogy teret engedjünk öntudatunknak, gondolatainknak és erre biztassuk társainkat is, merjenek véleményt formálni, felszólalni, kommunikálni a külvilággal, hisz, mint előadásai során sokszor hangsúlyozta is: a látássérültek sem kevesebbek, csak azért, mert egy részterületen kevésbé vagy egyáltalán nem funkcionálnak, hatalmas hiba lenne összehúzniuk magukat és sodródni az árral.
Hangsúlyozza, ameddig csak lehet, udvariasan kommunikáljunk, de ha egy szituáció határozott fellépést követel meg, akkor nem kell szégyellni. „Van, amikor az ember nem tud elég erőszakos lenni, hogy megoldást találjon egy adott szituációra." Egy rendkívül sarkított példán át szemléltetve, ha valaki egyértelműen rosszat akar, nem fogjuk udvariasan megkérni, „Légy szíves, ne turkálj a táskámban", hanem egy határozottabb, esetlegesen erőszakosabb hangnemhez, tettlegességhez is folyamodunk.

Amikor szükség van segítségre

Modern világunkban már sokféleképpen kérhetünk és kaphatunk támogatást szorult helyzetünkben, különböző szövetségek, egyesületek, rehabilitációs intézmények, szociális intézmények léteznek, támogatószolgálatok, pszichológusok, akik például segítik a traumák feldolgozását, kezelését.
Krisztina tartja, az embert élete során számtalan behatás, krízis éri és érheti, ekkor pedig megoldást kell keresni rá és semmiképpen sem szabad hagyni, hogy elhatalmasodjon. Az sem szégyen, ha valaki pszichológushoz fordul, mert úgy érzi, problémái vannak az életben, amikkel nem tud önnön erőből megbirkózni, esetleg nincs olyan személy sem a környezetében, akivel a problémáit meg tudná beszélni.

Ügyintézés látássérültként

Szorosan kapcsolódik „Nekem mondd, én vagyok az ügyfél!" című fejezethez, így itt is igaz, hogy határozottan ki kell állnia a látássérültnek önmagáért, másképp az ügyei sem lesznek elintézve. A tapasztalat sajnálatos módon azt mutatja, hogy az ügyintézők zöme az általános kérdéskörökben sem tudnak jól tájékozódni és tájékoztatni, a látássérültek pedig speciálisak, ennek megfelelően speciális ügykörök is tartoznak hozzájuk, így, hacsak nem egy látássérültek érdekvédelmi területén jártas munkatársat sikerül kifogni, nehéz lesz egyről a kettőre jutni, ami mind a kliensnek, mind az ügyintézőnek kellemetlen. Éppen ezért Krisztina szerint fontos, hogy a látássérült már előre tájékozódjon (jogi fórumok, linkgyűjtemények, levelezőlisták stb. által) azzal kapcsolatban, aminek a végére szeretne járni, el szeretne intézni, így esetleges elutasítást követően van a kezében egy információ, amire hivatkozhat.

Gyakori kérdések vakokról

Sztakó Krisztina egy csokorba szedte a leggyakrabban előforduló általános kérdéseket, amiket vakok és látássérültek kapnak. Hangsúlyozta, nincs olyan szemléletformáló előadás, ahol ezek a kérdések, tévhitek ne ütnék fel a fejüket, s már annyiszor elhangzottak, hogy lehet rájuk általános választ adni.
1. Miről álmodik a vak? Színes álom vagy fekete-fehér?
Egy született vak természetesen nem álmodik színekkel, avagy színeset, hisz fogalma sincs, mik azok a színek, csak elképzelése lehet. A későbbiek folyamán látását vesztett ember akár húsz év múlva is álmodhat színekkel vagy akár élete hátralévő részében is.
2. Jobban hall, többet érez?
Számtalan tanulmány létezik a témában pro és kontra érvekkel. Vannak, melyek szerint a vakok tényleg jobban hallanak, éreznek, a másik csoport szerint - amelyet Krisztina is vall-, mivel a vakoknak nincsenek vizuális információik, természetes, hogy a fülüket használják, arra támaszkodnak. Ezért van az, hogy hamarabb és többféle zajforrást tudnak megkülönböztetni, sokkal gyorsabban felmérik a hang irányát ezért pedig kívülállónak joggal támadhat olyan érzése, hogy a vak ember jobban hall. Ugyanez igaz a tapintásra is, ott azonban valóságalapja is lehet a „jobb" jelzőnek, ugyanis a rengeteg használattól a tapintóérzés finomodik.
3. Az agya máshogy működik?
Gyakori tévhit, hogy a vak ember agya „máshogy működik", hiszen nincsenek vizuális információk... ettől azonban egy látássérült agya sem lesz más, felépítése változatlan. Számtalan információt nem fog feldolgozni, mert nem jut el hozzá, de ettől egy látássérült sem válik „csodabogárrá".
4. Ha becsukom a szemem...
A kettő nem ugyanaz! A vak ember élete nem olyan, mint amikor a látó lehunyja a szemét és úgy próbál valamit megcsinálni vagy eljutni valahová. Ahogy Krisztina fogalmazott: „Hiszen a vak ember nem most csukta be a szemét, van, aki már évek óta becsukja a szemét, a rutinja kialakult, ráadásul, aki csak becsukja a szemét, tisztában van vele, ha nem megy, nem tudja megcsinálni, akkor majd kinyitja, ezt pedig a vak ember nem tudja megtenni. Tehát ott a tudat."
5. Óvlak, mert féltelek
Legyen szó akár szülő-gyermek, akár párkapcsolatról, minden esetben megfigyelhető ezen viselkedés, mely egyben egy hatalmas tévhit is. A legtöbb fogyatékossággal élő bizonyára már találkozott a klasszikus „ezt ne csináld, azt ne csináld, úgysem vagy rá képes, ha vak lennék, nekem sem menne." jeligékkel. Sztakó Krisztina az egyetlen járható utat az önmagunkért való kiállásban látja, hogy a célszemély ragaszkodik és ragaszkodjon ahhoz, hogy bizonyos mozzanatokat egyedül is elvégezhessen. Ha pedig nem megy, számtalan formája lehet a segítségnek, melyek közül kiemelkedő az elemi rehabilitáció, ahol megtanítják a személynek, hogyan tudja elvégezni az addig áthidalhatatlannak hitt feladatokat.
6. Ha kalitkába zárlak, nem lehet bajod...
Rendszerint vak kisgyermekes családokban üti fel fejét ez a nézet. Sztakó Krisztina úgy véli, ma már kevésbé elterjedt, hisz ma már sokrétű segítőhálózat létezik, a gyermekek viszonylag gyorsan a megfelelő szervezetekhez, kezekbe kerülhetnek, de maga a jelenség nem tűnt el nyomtalanul.
7. Nem kellesz, mert fogyi vagy!
Ezt azonban számtalan kontextusban ki lehetne jelenteni. Mert kövér vagy, mert pattanásos az arcod, tehát nem egyedi és csak a sérültek világát érő sértés ez. Lehet ellene küzdeni, kell is, Krisztina tapasztalatai szerint szerencsére a legtöbb esetben eredményre vezet. Ha pedig nem, valószínűleg érdemes más baráti társaság után nézni. Olyan közeget kell keresni, ahol a fogyatékossággal élő is kibontakozhat és a másságával együtt is érhet annyit egy társaságban, mint a többiek.
8. Félek megszólítani téged!
Gyakori jelenség, de számtalan oka lehet. Megesik, hogy az illetőnek van már rossz tapasztalata fogyatékossággal élő emberekkel, esetleg nincs információja a látássérültekről, világukról, nem tudja őket hová helyezni, de lehet, hogy a szándék odabenn már megszületett, csak az illető nem tudja, „hogyan fogjon hozzá". Ezek az apró nehézségek azonban könnyen áthidalhatók a szemléletformálás révén, ahol a figyelmes hallgatóság elsajátíthatja mindazt a tudást, amivel nem csak segítségére lehet látássérült embertársának, hanem az egymás mellett élés is zökkenőmentesebbé válhat általa.
9. Ne szólj hozzám, nem értek hozzád!
Tipikus jelenség, amikor a látássérült szeretne egy információt megtudni, például, hányas busz érkezett a megállóba, kérdése mégis megválaszolatlanul lóg a levegőben, hiába a félreérthetetlen kommunikáció. Ilyen esetben a másik fél nem tud mihez kezdeni a helyzettel, s ha a látássérültnek lehetősége van rá, keressen a tömegben egy kommunikatívabb beszélgetőpartnert, ha viszont nincs más a környezetében, érdemes határozottabban kérni az illetőt.
10. Ide még nem járt vak, vigye máshová!
Iskolai szituáció, de előfordulhat óvodával is. Krisztina szerint jobb a békesség, nem biztos, hogy a jogainkért vagy éppen a gyermek jogaiért való kiállás ebben az esetben hosszútávon a gyermek előnyére válik.
11. A kollégák nem örülnének egy fogyatékos munkatársnak.
Nem olyan biztos. Ahhoz azonban, hogy ez eldőlhessen, egy munkaadót kell meggyőzni erről. Ha egy látássérült alkalmas a feladatra, miért ne végezhetné? Ezért alakulnak szemléletformáló csoportok, hogy segítsék az ezzel kapcsolatos tévhitek eloszlatását, feloldják a zárkózottságot. Az egyéntől függ, hogyan éli meg ezeket a helyzeteket, hisz hosszútávon egész biztosan az a legjobb bárkinek, ha olyan közegben helyezkedik el, ahol szívesen látják, de amíg nincs ilyen a környezetben, addig is érdemes dolgozni, próbálkozni. A szemléletformáló csoport feladata pedig, hogy meggyőzze a munkáltatót, nem biztos, hogy nem akarna a közösség egy fogyatékossággal élő munkavállalót. Nagyon jó kollektíva is kialakulhat, ha van rá hajlandóság.

Célok és elvárások - Mit várok a szemléletformálástól?

A Bácsvakok szemléletformáló csapata egységesen szeretné, ha tevékenységük nyomán átfogó képet tudnának festeni a látássérültekről, ha pedig a hallgatóságnak voltak velük szemben előítéleteik, ezek tompuljanak vagy megszűnjenek. B.Edina fogalmazta meg az egész lényegét: „Ne csak beszéljünk erről, hanem a saját életünkkel példát is tudjunk mutatni." A csapat úgy véli, ha már egy ember szemléletét meg tudják változtatni a látássérültekről, megérte a fáradozás. Noémi elismerően nyilatkozott az előre lépésekről, elmondása szerint Budapesten is egyre inkább érzékelhető a szemléletformálás jelenléte mind gyermekek, mind felnőttek esetében. Gyula ezt Kecskemét térségében is megerősítette.
M.Edina kiemelten fontosnak tartaná a nyílt munkaerőpiacon lévők szemléletformálását, hisz saját példája is remekül mutatja, hogy már több éve megállja a helyét aliglátóként.
Sztakó Krisztina így fogalmazta meg elvárásait a szemléletformálásról:
„Ha látássérültek körében folyik, ők maguk is többet tudjanak meg saját lehetőségeikről, információkat kapjanak mindezekről, ritkaságokról, újdonságokról, azért, hogy könnyebb legyen az életük. Ha gyermekek közé megyek, akkor az az elvárásom, hogy egy olyan generáció nőhessen fel, akiknek már van információja rólunk, látássérültekről, hisz gyermekkorban sokkal könnyebb a kommunikáció, sokkal nyitottabbak, befogadóbbak. A felnőtt korosztálynál azért fontos, hogy merjenek segíteni, merjenek velünk közösen egy élettérben élni, megértsék, nem csodabogarak vagyunk, egyszerűen csak vannak dolgok, amiket másképp élünk meg, vagy másképp csinálunk meg."

Mit kapok a szemléletformálástól?

Akár a hallgatóság felé tesszük fel ezt a kérdést, akár az előadást tartó szemléletformálóknak, egy aspektus mindkét félnél azonos lesz. Az információ, hisz a szemléletformálónak is tanulnia, kutatnia, rendszereznie és gyűjtenie kell ahhoz, hogy egy igazán színvonalas előadást állíthasson össze. Olyan átfogó ismeretekkel rendelkezik a témában, amiket bátran átadhat másoknak, s még ha nem is tud mindent, de olyan oldalakat, szervezeteket igen, ahol tudja bővíteni, mélyíteni tudását, tudja, hol keressen, ha elakadna ebben az útvesztőben.

Mire megy ki a játék?

Arra, hogy az látók és látássérültek ne egymás mellett párhuzamosan létezzenek, hanem ugyanolyan elfogadott tagjai legyenek a társadalomnak, ne külön utakon járjanak, ne külön kasztként kezeljék őket, hanem teljesen integráltan, önállóan vagy segítséggel a társadalom részesei legyenek gyermekkorban és felnőttkorban egyaránt. Beépüljenek és hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.

Holnaptól jobb lesz?

A szemléletformálásnak nem feltétlenül vannak azonnali hatásai. Évek és évtizedek alatt azonban látványos lehet a változás. Sztakó Krisztina véleménye az, az évek óta folyamatosan végzett ilyen jellegű tevékenység már meghozta gyümölcsét, hisz Gyula példáját említve, sokkal több fiatal jön oda hozzá az utcán, sokkal gyakrabban találkozni olyan emberekkel, akik nem idegenkednek a látássérültektől, sőt, ugyanolyan embernek tekintik őket, mint önmagukat.
Krisztina szavait idézve: „Ha nem holnaptól lesz jobb, akkor holnaputántól, de én törekszem arra, hogy holnaptól legyen jobb. Előbb-utóbb a szorgalmas munkának meglesz a maga gyümölcse. Természetesen mindig is lesznek olyan szituációk, amikor ez nem érzékelhető, de azt gondolom, a többség esetében ez idővel meghozza gyümölcsét."

Összeállította: Lázár Klaudia