Vakarikatúra

Átestem az évek során változásokon, változókoron, szánakozó rokonokon, bútorokon, s szendergőkutyán.
Fékezte rohanásom, hatalmas, békés, szőrmés halomban fekte keresztbe utam, s én átgyalogoltam álmán.
Gyalogoltam? Vágtáztam magas sarkú tipegő lábaimmal, rövidke ruhámban, szépségem teljes tudatában.
Akadtak nézőim, hallgatóim bőven, hát még kecsesebben libegtem, bongyor szőke hajam lobogott utánam.
Derült égből torlasz a járdán, s már röppentem is a valamin által, karjaimmal verdesve alig sikerült megállni.
Nem túl elegáns landolást követve, zavarodott agyamon átfutott, hogyan tudok én ekkorát visítva vonyítni.
Mert volt ám magas cé, hallhatta ország világ, ahogy felfedezve gyanútlan áldozatomat, rárivalltam a kutyára.
Vonyított ő is, ugrott, menekült, majd feldöntött másokat. Ó, te szerencsétlen, nyomorult, hát te sem látsz?
Mert én biza már akkor hazardíroztam, s néha nem sokon múlott, hogy épségben, élve megúsztam a rohanást.
Ez volt a lökés, hogy seggbe rúgjam magamat, és elegáns táskámból előkotorjam az ott lapuló fehér botomat.
Lettek is kikerekedő, ámuló, bámuló, szánó szemek, számomra mindinkább láthatatlanná váló, kérdő tekintetek.
Hát mi? Hát hogy? Hát mikor és miért? Észre sem veszem, s már jó ideje gombócnyelések nélkül felelgetek.
Sőt, a szám a tőlem megszokott mosolyra görbül, laza vagyok, mint a keljfeljancsi, egészen kiegyensúlyozott.
Csak otthon, ha újabb púp, kék folt kerül bőrömet színesítve, állatként bőgök, átkozom eget, rossz csillagzatot.
El-ellfelejtem, hogy látom, ami ott sincs, azonban, a sértő kemények alattomosan meglapulnak a homályban.
Szekrényajtófoltok a fejemen, kilincsfoltok a karjaimon, csípőmön asztalsarkafoltok, fiókfoltok bokában.
Nevettem, kacagtam, röhögtem és hahotáztam. Éppen most tanulom, hogy kell ezt kínomban csinálni.
Tűsarkaimról önként a földre szálltam, s a buszra botorkálva igyekszem mielőbb stabil kapaszkodót találni.
Bár a hajam még mindig szőke, lobogó bongyor, de magammal megbeszéltem, s a minit nadrágra cseréltem.
Az elismerő tekintetek, az izgalmas, bizsergető mosolyok helyett, hogy a fene egye meg, mit kellett megérnem!
Ó, az otthon, az édes, az is mikre képes! A ruhák miért oly tarkabarkák?, S párjukat miért ritkítják a zoknik?
Rámolok, pakolok, tűrögetek, rendezgetek, hű de szép a szekrény! Másnap fogalmam sincs, mik ezek a holmik.
Lelkes lendülettel, mert én úgy szoktam, fogom a porszívót, miután plafontól padlóig járattam a rongyot.
Fáradtan rogyok le, fülem-farkam is lóg, verejtékben fürdök. De megérte, hiszen hiszem, minden csillog-villog.
Érkezik a párom, egy valódi sasszem. Emígyen szól: Hát az a poroszlánfalka miért a nappali közepén vadászik?
Fürdőbe tér, s érdeklődik éllel: A papírzsepit csomagostól mossuk? A zuhanytálcában tán ez okból ázik?
Még mielőtt kiakadok, felrobbanok, kifakadok, egyáltalán szóhoz jutok, újabb kérdést szegez nekem, s nem költőit.
Aztán mesélj, itt a frissen festett falsarokból hogyan, s mivel ügyeskedtél le éppen egy jó félöklömnyit?
Na, nem nem nem, nem! Ennyi elég! A plafon nem reped-e még? Pedig le is szakadhatna, mert én fel nem takarítom!
Felforrt aggyal óbégatok, igen rondán tudom én ezt. Jobban jár, ki elmenekül, míg magamat kitombolom.
A konyhába penderülök. Jólvan na, hát betotyogok. Kezdődik a sütés-főzés, csak két fogás, pikk-pakk végzek.
Egy kis leves, egy kis husi, hozzá köret. Na, mi is kell, szedem össze, hűtőfiók, éléskamra, minden zugba belenézek.
Dehogy nézek! Tapogatok, válogatok, szagolgatok. Megvan minden hozzávaló, hű hogy milyen ügyes vagyok!
Ám egy picike mozdulat, s dől a doboz, ömlik a rizs pattog, pörög mindenfelé. Jó tíz percig csúszok, mászok.
Rizs már nincs több, fő a krumpli, az is jó lesz. A levesre még víz kell, mehet rá egy jó bögrével. Zutty, bele is löttyintettem.
Csobog, serceg, fröcsög, spriccel. Mi a ménkű? Ó én balfék! A fazék üvegfedelét, na, azt rajtafelejtettem.
Idő halad, óra ketyeg, dél közeleg. Hol a kiskés? Ide tettem! Gyorsan vágom a zöldséget, elrepül egy paradicsom.
Lehajolok, tapogatom, nem találom. Ott rohadj meg! Lehiggadok, elfelejtem, két perc múlva széttaposom.
Takarítás, papucsmosás, közben hallom, fut a krumpli. Fél papuccsal én is futok, közben repül a fakanál.
Lassan én is elrepülök, felemel a vérnyomásom. Csak nem füst az, amit érzek? Kitör a frász, szívem megáll.
Jajaj, mi ég? Húzgálom a lábosokat. Gázláng közül meredezve, a nyüves főzőkanál feje akad a kezembe.
Másik vége, mint kis fáklya, vígan lobog, rám vigyorog. Irány a csap, zubog a víz, elalszik nagy sisteregve.
Így megy ez az én konyhámban, és ha igazán mázlim van, megúszom nagy bajok nélkül, és a konyha is ép marad.
Sorolhatnám tovább, tovább. A tanulság? Aki nem lát, nem rohangál, nem hadonász! Tovább ér, ha lassan halad.
Nem állítom, hogy ez oly jó, könnyű vele megbékélni. Elfogadni, hogy nincs pörgés, tapogatózva totyorgunk.
Fájó szívvel váltani kell, nézésünket fülelésre, csini rucit sportolósra, a retikült hátizsákra. Mert mi mindent megoldunk.
Béka segge, gödör alja? Elismerem, mindegyiket megismertem. Ember vagyok, vagyis inkább ember lánya.
Nem bírtam én sosem nyugton, bárhogyan fájt a zuhanás. Csak a lelkem törött össze, nem pedig a fejem lágya.
A gödörből hegyre másztam, onnan látás nélkül is megláttam, a homályban is van élet. Ebből bíz még én is kérek!
Hát a bánat búslakodjon! Rajtam szegény gyermekeim, meg jó anyám szánakozzon? Nekem nem ez az élet!
Kell a család, kell a munka, kell a barát, kell a világ! Segítettek, most már én is segítek, és az élet így kerek.
Bárhogyan is alakuljon, színek nélkül, fények nélkül, én már érzem, előbb-utóbb a sötétben, a sötéten is nevetek.