ugrás a lényegre   ugrás a hírekre
Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete

Menü

Vidám temetés


Jelige: Fenyvesi Katica
Vidám temetés?

Izgatottan várom Mikit, a műszakváltó kollégámat, hogy átadjam neki a masszázsszoba kulcsát. Temetésre sietek, Dorka barátnőm férje halt meg tragikus hirtelenséggel.
- Csak arra figyelj, ne nevesd el magad! - lát el kéretlenül egy jótanáccsal
Csodálkozásomban belém szorul a szó. Egy temetésen nevetni? Még egy apró mosoly is lehetetlenség. Nem értem, miért mondja ezt ez a kedves srác, aki egy órával korábban bejön, csakhogy legyen elég időm elkészülni.
Neki is szegezem a miértet, amire a következő választ kapom:
- Az általam elképzelhető legkellemetlenebb helyzet egy temetésen, ha nem tudod visszatartani a kirobbanó hahotát. - magyarázza
Végképp megrökönyödőm. Temetésen vidámnak lenni? Képtelenség! Nem is foglalkozom az üggyel tovább.
Otthon kényelmesen készülődőm, mikor hív a házaspár, akiknek a kocsijába becsatlakozom, hogy öt perc múlva itt vannak értem. Úgy tűnik, túl sokáig latolgattam a lehetséges ruhakombinációkat. Mióta nem látok, előnyben részesítem a fekete darabokat, van tehát választék bőven.
Mielőtt beszállnék, a biztonság kedvéért megtudakolom, vajon minden ruhadarab és kiegészítő stimmel-e.
- Csinos a piros cipellőd! - mondja a férj
Ledöbbenek, mert úgy tudtam, kizárólag fekete cipőim vannak. Hogy lehet ez piros?
- Nyugodj meg, teljesen rendben vagy! - jelenti ki a feleség - Géza csak humorizál. Ismered, milyen nagy tréfamester. Imádja a kabarét, a vakos poénokért különösen rajong, Sulyok Péter a kedvence. Tudod, ki ő, ugye? Őt mindenki ismeri!
Magabiztosnak szánt igent hümmögök, miközben bekászálódom az autóba, és azon tűnődőm, ki lehet az a Sulyok Péter, akit mindenki ismer, csak én nem.
Tájékozatlanságomat palástolandó témát váltok, és arról kezdek beszélni, kik jönnek el a szertartásra. Az asszony bekapcsolódik a társalgásba, de a férj hallgatag. Mikor belendülnénnk, a férfi közbevág:
- Mióta elindultunk azon gondolkozom, ha én vak lennék, hogyan különböztetném meg a ruháim színeit. Hogyan választanám ki például a fekete darabokat, és végre kitaláltam! - szinte ujjongva beszél
Ma már többed szerlepődőm meg a férfiak magvas gondolatain, de komolyan kíváncsi vagyok, úgyhogy bíztatom, mesélje el, mire jutott:
- - Kitenném a napra őket, és amelyik a legjobban felmelegszik, az lesz a fekete, azt venném fel! - Szerintem te is így csinálod! Vagy nem? - lelkesedik
Vizuális vakként önkéntelenül elképzelem magamat, ahogy az erkélyen szétteregetem a ruháimat, majd nekiállok tapogatni őket, hogy a legmelegebbet megleljem, és ekkor kibuggyan belőlem a kacagás.
Te jó ég! Próbálom visszafogni magam, mindjárt oda érünk, és én olyan jókedvű vagyok, mintha a hahota klubba mennék. Próbálok megnyugodni. Mesélni kezdek a színfelismerőről, a Bee my eyesről meg a Távszemről. Miután befejezem a kiselőadást szerencsére teljesen lecsillapodom, visszatalálok a bánatos, együttérző hangulathoz, hogy méltóképpen tudjak Dorkának részvétet nyilvánítani.
A gyászoló tömeg úgy kétszáz, háromszáz fős a feleség szerint. Egy füves részen kapunk csak helyet, ahol a tűsarkúm minduntalan belesüllyed a tegnap puhára ázott földbe. Dülöngélek, mint egy részeg, keresem a megfelelő támaszt, amit sehol sem lelek. A feleség javasolja, álljak fel egy sír tetejére, miközben ő pont úgy szenved palántaültető cipősarkával, ahogy én.
- Állj fel akkor te is velem! - hogy ne csak én, a vak tegyem meg ezt a szentségtörést - kérem
- Nem tehetem, minden hölgy, aki nem talált egy talpalattnyi betont, pont úgy imbolyog, ahogy mi. Nem mászhat mindenki egy sír tetejére, de neked elnézik, hidd el, legalább te ne kínlódj.
Elképzelem az avatatlan szem számára ittasnak látszó gyászoló nők tömegét, és mosolyra húzódik a szám. Jaj, ne!
Amikor a plébános atya hirtelen témaváltással az elhunyt méltatásáról rátér, hogy milyen jó, hogy itt és most mindenki figyelt még a cipője fekete színére is, mert egyszer egy temetésen ő bizony látott valakin még piros cipellőket is, minden energiámat komolyságom megőrzésére kell fordítanom. Képzeletemben vak gyászoló asszonyok jelennek meg piros cipőkben, és rehabilitációs tanárok, akik a ruhák felmelegedésének mértékéből próbálják vakoknak megtanítani azok színét kézrátétel segítségével.
Bizony nehéz uralkodnom, feltörni készülő jókedvemen, miközben már egy sír tetején állok. Kár, hogy nem kérdeztem meg Miki kollégámtól, mit tegyek, ha előáll az általa felvázolt helyzet.
Mit tenne most Miki? Mit javasolna? Amikor mérges vagy ideges vagyok, mindig azt mondja, vegyek tíz mély levegőt, és ez sokszor beválik. Így teszek most is, hátha túlzott jókedv ellen is hatásos. Egy, kettő... tíz. Vicces lehetek, ahogy egy sír tetején hangosan szívom be, és fújom ki a levegőt. Na, még tízet! Tizenegy, tizenkettő... húsz. Most már jobb, de valahogy most meg furcsán üresnek érzem magam.
- - Öleld meg Dorkámat, kérlek az érintésed erejével add át neki a piros cipellők vidámságát! - hallok egy hangot a belsőmből. Ki lehet?
- Gyere, nyilvánítsunk részvétet! Itt áll Dorka a hátunk mögött! - mondja Géza
Hosszabban karolom barátnőmet át, mint ahogy az az ismeretségünk mélysége alapján elvárt lenne, de nem utasít el, hanem belesimul az ölelésembe. Próbálom megtenni, amit hallottam.
- Hála neked! -mondja a hang, és szinte ezzel egy időben Dorka is köszönömöt sóhajt.
Mikor kifelé ballag a tömeg, én szinte lebegek, olyan könnyűnek érzem magamat. Az jár a fejemben, hogy a meghalt lelkek mindent tudnak-e.
- Igen, mindent. - feleli a hang
- Akkor igazán megmondhatnád, ki az a Sulyok Péter, hogyha netán a neve előkerül hazafelé is az autóban, ne tűnjek olyan butácskának!
Felelet erre a kérdésemre nem érkezett. Úgyhogy csak a remény maradt, hogy nem derül fény ismerethiányomra. Holnap mindenképpen megkérdezem Miki kollégámat, ő biztosan tudja a választ.

doboz alja
oldal alja